Hajnali 1:09 van. Ez azt jelenti elérkeztünk az év utolsó napjához. Emelett ez az utolsó bejegyzésem ebben a 2010-es évben. Csak remélni tudom hogy mindenki elvárásnak megfeleltem. Tudom, hogy elég sokat ígérgetek, meg hasonlók és végül a fele sem válik valórá, de jövőre ezen próbálok majd változtatni. A blog is sokkal precízebb lesz, mert szégyen nem szégyen sokszor fogalmam sincs, ki hány éves, vagy, hogy milyen évet írunk, melyik évszakban járunk stb. Tudom, de ez is mutatja mennyire tapasztalatan vagyok még tervezés szempontjából. Tipikusan az a fajta író vagyok aki csak gondol egyet és elkezd írni bármiféle részletkérdés nélkül. Sokáig nem is jövök rá mi van, hol vagyok és mit csinálok csak az első 5-10 rész után. Utólag meg borzasztó nehéz összeszedni mindent... Na mindegy. Annyit szeretnék mondani, hogy remélem mindenkinek jól telt el ez az év, és ugyanilyen jó, vagy annál is jobb lesz a 2011-es éve. :) Mindenkinek nagyon boldog, szerencsés, kellemes Új Évet kívánok! ^^
Ennek örömére megajándékozlak benneteket egy új résszel és fejléccel. Aki pedig engem szeretne megajándékozni az ír kommentárt, sőt levelet az: adreeh@citromail.hu címre nem csak azért, hogy véleményt mondjon, hanem mert segítségre van szükségem. :D Fejléccel nagy nehezen elboldogulok, de unom a design-t. Szeretnék megtanulni csinálni. Minden csínyját - bínyját elszeretném sajátítani. Akinek van energiája egy olyan kezdővel foglalkozni, mint én, annak várom jelentkezésést a fent említett e-mail címen. :$ Ha érthető és átlátható a magyarázás nagyon fogékony tudok ám lenni. :$ Előre is köszönöm. : ) csóóók. (K)
A kirohanásom végül otthon ért véget. Talán a Mars Hotelben éreztem magam biztonságban. Védve voltam az emberek, a barátaim dühétől, értetlenségétől és érdeklődésétől. Bár tudtam, hogy Eathen nem sokára itthon lesz, jólesett azzal a tudattal leülni a kanapéra, hogy egyedül vagyok. Nos, most, hogy romba döntöttem mindent ami eddig szerepet játszott az életemben, kezdhetek gondolkodni, hogy mihez kezdjek magammal. Sikerült lábra állni, van állásom, esténként fel is lépek ott a saját névtelen bandámmal, van lakásom. Megvan mindenem. Mihez kezdjek most? Mit kezdjek magammal? Valamiért ez nekem mind nem elég. Valami hiányzik az életemből. Nem sokáig tudtam ezen töprengeni, ugyanis csörgött a telefonom. Amint ránéztem a kihelzőre, nem tudtam mit csináljak. Kölyök keresett. Felvegyem, ne vegyem? Ah, mégsem tarthatok egy 15 éves gyerektől, felnőtt vagyok az isten szerelmére! Ezen az elhatározáson vettem fel a telefont. - Hallo? – szóltam bele mit sem sejtve. - Neked elment az eszed? – kérdezte dühtől elfúló hangon. - Nocsak, rögtön a közepébe? Semmi, hogy vagy, mizu veled? Hova tetted a jó modorod? – kérdeztem fesztelenül csevegve. Úgy gondoltam, ha húzom az agyát az nekem csak még jobb. - Sam, kérlek, ne idegesíts te is. Elég az, hogy Daisy nem foglalkozik velem, a nagybátyám egy igazi seggfej, nincsenek barátaim, te is kezded? Körülöttem mindenki megbolondult? - Sajnálom Töki, nem tehetek semmit. - Mi ez a nemtörődöm stílus? Mi lett veled? - Semmi. - Ne hazudj! - Akkor helyesbítek: Neked, semmi közöd hozzá! - Óóó, tehát így állunk? Összeveszel mindenkivel, aki kicsit is számít neked? - Nem, pusztán őszinte vagyok. - Nem értem miért bújsz el újra. Miért vetted fel a jégkirálynő szerepet… újra. - Ez nem így van. Te nem ismersz engem. - Hazudsz. Ismerlek. Te nem ismered magad. Azt hiszed, ezzel mindenkinek jót teszel, beleértve magadat is, de nem veszed észre, hogy nincs semmi értelme. Valld csak be te is. - Nekem ne szóljon bele az életembe egy gyerek! - Akkor viselkedj felnőttként és ne bujdoss el holmi rideg stílus mögé! Perpillanat sokkal felnőttebbnek érzem magam nálad Samantha! - Nem vagyok hajlandó tovább ezt hallgatni – mondtam unott hangon és szétkapcsoltam. Merengve néztem a telefonomra és sóhajtottam egy mélyet.
Igaza van.
Fájt bevallani, de igaza van. Csak Travis elé kellett volna állnom, elmagyarázni neki a dolgokat és tovább lépni.
Nem. Nem.
Nem tehetem ezt. Tanulnom kell a hibáimból. Nem eshet meg még egyszer az, ami anno…
Boldog voltam. Boldog és elégedett. Soha nem éreztem magam ennél kiegyensúlyozottabbnak. Még az sem tört le, hogy a Nap fényes sugara kiégette a retinámat. Erre ébredtem. A hatalmas napsütésre. Mégsem érdekelt. Nem, mert Ő itt volt mellettem. Édesen szuszogott, karja a derekamon pihent. Vagyis… Oldalra néztem és hűlt helyét találtam. Nem volt sehol. Az, hogy karol, csak beképzeltem volna? Lehetséges. A boldogságom egy szempillantás alatt tűnt el, felugrottam az ágyból, felkaptam a köntösömet és kirohantam a nappaliba. Egy cetlit kerestem, vagy bármi más árulkodó nyomot, amit maga után hagyhatott. De semmit sem találtam. Kétségbeestem, bepánikoltam. Hol lehet? Hová tűnt? Miért ment el? A tudatalattim olyasfajta válaszokat adott, hogy: nyugodj meg, nem történt semmi, bizton elment kávéért és reggeliért, nincs miért aggódnom. Viszont volt. Ő nem tért vissza, se az nap, se másnap, se azután. Teljesen magamba zuhantam és nem értettem miért. Miért csinálta ezt? Lerogytam az egyik székre és bámultam a bejárati ajtót, abban reménykedve, hogy mindjárt betoppan. Nem érzékeltem az időt, nem tudtam mennyi ideje ülök ott, meztelenül, egy köntösben, de végül feladtam és utat engedtem a könnyeimnek. Szomorú voltam és csalódott. Megalázottnak, megszégyeníttetnek éreztem magam. Belül ráordítottam magamra: Töröld le a könnyeid! Állj fel! Ne törj össze! De nem tudtam teljesíteni ezeket a felszólításokat. Körül ölelt a bánat, én pedig könnyedén zuhantam kitárt karjaiba.
Nem voltam képes felidézni az este történéseit csak egyet kérdezgettem magamtól: Hogy lehettem annyira hülye, hogy belementem az egészbe? Miért mentem el vele inni egyet? Miért kezdett ki velem? Igazság szerint ez három kérdés, de mindegy. Nem tudom meddig sírtam. Pár percig, órákig, napokig, egy hétig… Eathen keresett. Először csak telefonon hívott, de nem vettem fel, egy hívására, üzenetére sem válaszoltam. Aztán az aggodalomtól – gondolom én – eljött hozzám. Kopogott, dörömbölt, kiabált, hogy engedjem be. Aztán egyszer csak bent volt. Nem zártam kulcsra az ajtót. Szembesült a látványommal, a könnyáztatta arcommal, és megviselt testemmel és szinte azonnal karjaiba vett. Nem kérdezett semmit, csak megnyugtató szavakat duruzsolt a fülembe, olyasmiket, hogy nem lesz semmi baj, ne aggódjak és nyugodjak meg. Köntösöstől berakott a kádba és folyatni kezdte a vizet. Mintha álomból ébredtem volna fel, úgy rezzentem össze. Eathenre fókuszáltam, összehúztam a szemem, hogy élesedjen a látásom, és csak ekkor döbbentem rá, hogy nem fog, nem tud a könnyektől. Még mindig sírtam. Sírok. - Eathen… - nyögtem elhaló hangon. - Mi az édesem? – felém fordult, megnyugtató mosollyal az arcán és végigsimított az arcomon. - Mi… milyen nap van? – kérdeztem rekedten, elhaló hangon. - Péntek van. Délután. Miért? - Áh. Semmi – akkor csak tegnap történt… - Mi történt veled? Miért sírsz? – letörölte a könnyeket az arcomról. Leült a földre a kád mellé, elzárta a csapot először is, majd a karomat simogatta. Én pedig még mindig egyenes magam elé meredtem. - Én – ennél többet nem tudtam mondani. Akartam, el akartam neki mondani mennyire fáj a szívem, mégsem tudtam. Bennrekedtek a szavak, és nem tudtam ez ellen tenni. – Ma este lépünk fel? – kérdeztem hirtelen. - Igen. De lemondhatjuk, ha úgy érzed… - Nem. Nem! Nem! – tiltakoztam hevesen. – Jól vagyok, nincs semmi bajom. - Biztos? – kérdezte kétkedő tekintettel. - Persze – egy aprót bólintottam, majd felé fordultam. – Eathen, köszönöm. Tényleg. - Nincs mit, drága – elmosolyodott, felállt megcsókolta a homlokomat és egyedül hagyott. Annyira vártam az estét, hogy elmondani nem tudom. Találkozni akartam vele, beszélni szerettem volna vele. Nem feltétlenül a tegnap történtekről, bármiről. Hallani akartam a hangját. Egyszerűen látni akartam őt. Egyszerűen szeretem és kell nekem. – mondtam magamban. Gyorsan megfürödtem, majd kimentem. Eathen rendet rakott nagyjából, amiért hálás voltam neki és hagyott egy cetlit, hogy elment reggeliért nekem, habár már elmúlt délután 4 is. Amikor visszaért, együtt megebédeltünk, mondta, hogy úgy öltözzek, hogy megyünk a „koncertre”. Felvettem egy fekete nadrágot, fekete passzos, vékony felsővel és csizmával. A Nap már korántsem sütött annyira, sőt, elég hűvösre fordult az idő, a fák lombjait tépte a szél, ahogy láttam kinézve az ablakomon. Épp ezért felvettem a piros kabátomat is és útra kész voltam. - Törölköző van a hajadon drágám – nevetett fel Eathen amitől nekem is mosolyognom kellett. Sóhajtva tekertem le a törölközőt a fejemről, dobtam a radiátorra és vettem le a kabátomat. A fürdőszobába mentem, megfésülködtem és megszárítottam a hosszú hajamat. Pár perc múlva újra indulásra kézen voltam. Ezúttal el is indultunk.
Izgatott voltam. Brad miatt, a fellépés miatt, minden miatt. Kemény egy órát autókáztunk, mire odaértünk a helyszínre, szinte kirobbantam a kocsiból. Eathen felnevetett, nem tudta miért viselkedem ennyire ellentmondásosan. Mikor rám talált épp a halálomra vártam, most meg ugrálok, mint egy tinédzser. Hátra mentünk az öltözőbe, ledobtam magamról a felesleges ruhákat és máris körbejárt a tekintetem Bradet keresve. Az egyik sarokban találtam meg, a gitárját hangolta. Épp felemelte a fejét, találkozott a tekintetünk. Szélesen rámosolyogtam és intettem neki, de ő csak nézett, majd elfordította a fejét. Amikor értetlenül oda akartam hozzá menni, az egyik asszisztens jött oda, hogy a fellépésről kérdezősködjön, mikor milyen lámpát használjanak stb., úgyhogy ez egy időre lefoglalt. Az este folyamán akárhányszor célirányosan Brad felé fordultam, valami mindig közbejött neki. Az asszisztens csaj után én szabad volt, de ő mintha került volna engem. Ez nagyon frusztrált, nem tudtam hova tenni, csak magamban morogtam. Végül eljött az este fél 7 és szóltak, hogy menjünk a színpad elé. Nem lesz egy nagy koncert, mindössze egy órás lesz, utánunk lesznek az igazán jók, de nekünk már ez is sokat jelentett. A lényeg, hogy egészen a koncert utánig várnom kell arra, hogy beszélhessek Braddel. Ez kicsit kiakasztott. Nem értettem, hogy miért kerül engem, mindenképpen meg akartam ezt vele beszélni. Na meg a tegnap este történteket is.
Amikor felléptem a színpadra, kezemben a mikrofonnal mindent elfelejtettem. Küldtem egy magabiztos pillantást a többieknek, akik egy aprót biccentettek, hogy mehet. Majd ránéztem a tömegre. Épphogy megtöltötték a termet, de örültem. Még nem szerepeltünk teltház előtt. Nagyon izgatott voltam. Beraktam a mikrofonomat az állványba, majd drámaian felnéztem. Elvigyorodtam és köszöntöttem a tömeget. - Sziasztok. Ez itt a Train. Remélem, élvezni fogjátok – a kicsit hűvös hangnem mindig bejött. Miután önelégülten elmosolyodtam kicsit hátraléptem. Ez volt a jelzés a többieknek, hogy csapjanak a húrok közé. Szó szerint. Aztán elkezdődött az őrület. Imádtam. Imádtam ezt az érzést. A testem tele volt adrenalinnal, úgy éreztem képes lennék lefutni a maratont, és ezt egészen a koncert végéig éreztem. Már ezért megérte minden.
A koncert végeztével visszaindultunk az öltözőbe. A visszaúton bevártam Bradet, és vele mentem vissza. A többiek lehagytak minket - Szia – köszöntem halkan, mosolyogva. - Szia – válaszolta. - Hmm. Én… nem is tudom, mit mondjak – hirtelen zavarba jöttem és nem tudtam mit csináljak. - Csak fura. Úgy érzem, kerülsz engem. - Nem kerüllek Sam – kötötte ki gyorsan, félbeszakítva engem. - Oké. Ezt jó tudni – kisebb csend állt be kettőnk közé, feszengtem, kínos volt. Hogy hozzam fel az estét? Csak úgy egyszerűen? Hát… - Öhm… miért mentél el reggel? Miért nem ébresztettél fel? - Mi van? – nézett rám értetlenül. - Hát… hát. Felkelthettél volna, hogy menned kell, vagy valami – ez egyre rosszabb lesz. Mindjárt felrobban a fejem. - Még mindig nem értem miről beszélsz – nézett rám unott arckifejezéssel. Megdöbbentem. Nyilván ő is észrevettem, mert vállat vont. - Akkor kimondom kerek perec. Mindegy már. Azt hittem az, hogy tegnap este mi ketten lefeküdtünk, lett volna benned annyi mersz, hogy reggel felkeltesz és úgy mész el. Nem kisunnyogsz – éreztem, hogy a zavarom alábbhagy, helyette dühös leszek és válaszokra éhes. – Mondd el miért tetted?! – a hevességem cseppet sem hatotta meg. Még csak meg sem rezdült, bár amikor említettem, hogy lefeküdtünk egymással a szeme mintha vészjóslóan csillant volna meg. - Nem tudom mi történt veled. Én tegnap este a próba után hazamentem, majd felhívtam Adrient és kibékültünk. Fogalmam sincs, miről beszélsz. Én legalábbis nem emlékszem ilyesmire, főleg nem arra, hogy lefeküdtem volna veled. Ne haragudj, de ez abszurd. Te vagy az egyik legjobb barátom, nem kockáztatnám ezt meg azzal, hogy lefekszem veled – amint ezeket elmondta, még mindig rezzenéstelen ábrázattal magamra hagyott. A döbbenet teljesen kiült az arcomra, majdnem elhittem azokat a szavakat, amiket mondott annyira hiteles volt. Az első, ami eszembe jutott, hogy már annyira szeretem, hogy hallucináltam az egészet most meg csak beégettem magam. De nem… ilyeneket, ilyet az ember nem hallucinál. Nem. Ezt nem. Nem veszem be ezt a maszlagot, amit mondott. Nem gondolhatta komolyan… az a rideg tekintet. Ez a hűvös, könyörtelen hangsúly… mi történt? Mi történhetett Braddel? Ő nem szokott ilyen lenni… nem és nem. Nem!!! Lecsúsztam a fal tövébe és sírva fakadtam.
Felocsúdtam a kábulatból a csengőszóra, a kávét is magamra borítottam, amit merengés közben kortyolgattam. Tehát. Azért legyek kedves, meg aranyos, hogy ilyenek történhessenek velem? Na, azt már nem. Mindeközben az ajtóhoz mentem és kinyitottam. Sötét pillantásokat lövelltem felé. - Minek csengettél, te fogyatékos? - Mert együtt mentünk, és a te kártyáddal zártuk be a lakást, az enyém meg a szobámban van. Emellett meg sem lepődöm a kedves fogadtatáson. - Bocs. Ez nem az én napom – sóhajtottam és beengedtem Eatet. - Hívott Travis. - Leszarom – közöltem. – Sosem tetszett igazán… - Azt mondtad boldog vagy vele – nézett rám én pedig vállat vontam. - Hm. Tévedtem. Elvakított a kedvessége. Még mindig van bennem egy olyan érzés, hogy nem teljesen hetero. - Őrült vagy. Rosszabb vagy, mint két éve – mondta fejcsóválva és elment a fürdőbe. Ez szíven ütött. Két éve feküdtem le Braddel, törtem össze, majd cserélődtem ki, és lettem olyan amilyen. - Ezt vond vissza! – kiabáltam dühösen. - Nyugodj már meg! Vicceltem. - Kurva vicces volt, mondhatom. Amúgy se viccelődj velem ilyenekkel. Ismersz. - Óh, ezt ma már másodszor kapom meg. Mondd csak, te ismersz engem? – lépett ki a fürdőből és közelített felém. - Ez miféle hülye kérdés? Hogyne ismernélek. - Igen? Tényleg azt hiszed, ismersz engem? El kell, keserítselek. Járj nyitott szemmel a világban, légy kevésbé önző, na és akkor majd megismersz engem. - Most mi van veled? Egy rossz szót nem szóltam. Mégis mi volt ez a duma? Nyitott szemmel járok, és ennél önzetlenebb nem is lehetnék! Mire akarsz kilyukadni? - Sam, hányszor segítettem már rajtad? - Most szemrehányást teszel nekem? – kikerekedett szemekkel néztam rá. - Nem! Dehogy! Jesszusom, próbállak rávezetni arra, hogy hányszor segítettem rajtad, kihúztalak mindenféle gödörből, én, ismerlek, téged nem kell rá emlékeztetned. Próbállak rávezetni arra, hogy amit teszel, nem helyes. Az, hogy kizársz az életedből mindenkit, nem önzetlenség, hanem önzőség és nem megoldás. Gondolj csak vissza két évvel ezelőttre. Úgy jó volt? Jó volt egyedül élni? Csodálkozom, hogy engem miért nem taszítottál el magadtól? És most miért gondolod megint azt, hogy ez a megoldás mindenre? - Ezt te nem értheted! - Akkor próbáld megértetni velem! - Nem akarom. - Nem, ne törj össze. Vállald fel és mondd el. Másként nem segíthetek! - Csak hagyj békén. - Na, ez - az, amit nem fogok tenni. Esküszöm, nem engedem, hogy este elmenj Nick kávézójába és így énekelj. Sam. Jó volt úgy? Jó ez így? - Jó! Igen, jó. - Miért? – kérdezte halkan. Remegve sóhajtottam fel és ültem le a kanapéra. Ebből a vitából egyértelműen vesztesen kerültem ki. Nem akartam elmondani az igazságot Eathennek, hiszen ezzel bizonyítottam volna azt, amit mondott, hogy mennyire önző vagyok. Mégis amikor kinyitottam a számat, valamiért az igazságot mondtam. - Nem bánthatnak. Így nem tudnak. Az, ami két éve történt… nem akarom újra átélni, azért mert hibázok és közel engedek magamhoz másokat. Miután ezeket elmondtam, úgy éreztem megkönnyebbültem. A lelkem egy része felszabadult és fellélegezhetett. Jólesett Eathennek elmondani ezeket, mégsem voltam tőle boldog. Nem lehetettem az. Sosem tudtam felhőtlenül boldog lenni. Nem válaszolt nekem, én pedig nem is vártam választ. Erre igazából nem is lehetett mit mondani. A saját érdekeimet néztem. Valójában nem akartam senkinek sem rosszat, de ha úgy gondolják, hogy egy hisztis, idegbeteg, hűvös, elviselhetetlen nőszemély vagyok akkor nem fognak velem foglalkozni és nem fognak megbántani sem. Rettentő gyáva húzás a részemről, de még nem ismertek minden egyes morzsát a múltamból. Ha majd egyszer betekintést nyertek a többi részbe is, meg fogjátok érteni, miért választom én mindig a könnyebbik utat. - Rettentő buta lány vagy – közölte végül Eathen, leült mellém, magához húzott és szorosan megölelt. Felsóhajtott és megcsókolta a fejemet. – Én itt vagyok neked – suttogta és lassan ringatni kezdett. Vettem egy levegőt, mint mikor a fuldoklót a felszínre viszik, és néma zokogásba kezdtem. Erősen kapaszkodtam belé, nem akartam, hogy elengedjen. Nem akartam, hogy lássa a könnyeimet és a bűntudatot a szemeimben. Csak egyet tudtam ismételgetni. - Fáj. Fáj és megbántam. - Tudom. Elhiszem édesem.
Mindig felmerül bennem a kérdés, miért fakadok sírva egy-egy megható jelenetkor?
Tudom, hogy csak játék az egész... nem valóság. De ott van az a milenne ha mégis? Érzékeny vagyok. Olykor naív. Hiszékeny és buta. Tapasztalatlan. Gyerek és 16 éves. Álmodozó és üres.
Tele vagyok érzelmekkel, érzésekkel mégis azt érzem belül üres vagyok. Ezért van az, hogy szinte szeretek sírni. Mert azzal kiadok magamból egy darabka ürességet.
A legjobb módszer erre egy dráma, egy film. Egy könyv. Vagy csak egy zene. Bármi.
Az Este című film a valaha látott legmélyebb érzéseket összefoglaló egyveleg amit valaha láttam. Bár gyerek vagyok és semmit nem tapasztaltam még az életből, megérintett, sőt megértettem. Nagy szavak de igaznak gondolom őket ebben a pillanatban. Holnap bizonyára már mosolyogva fogom ezeket a gondolatokat visszaolvasni, mert már nem fognak semmit sem jelenteni. Ilyen vagyok én. A pillanatnak élve fogom közölni ezt a bejegyzést a világhálón és senki sem fogja érteni még jómagam sem. Amikor rábukkantam a filmre, már akkor tudtam, hogy végigfogom sírni, és hogy megkell mutatnom egy embernek akit fontosnak érzek. Csak mert lehet, hogy ő egy kicsit megfogja érteni ezt a részemet.
A filmhez annyi hozzászólnivalóm van, hogy igazságtalan, nem fair, én nem akartam ezt. Azt a fajta sajnálatot, szánalmat, csendes dühöt éreztem amit ritkán. Nem tudtam tolerálni a főhősnő szavait, megjelenését, természetét és cselekedeteit egy szegény fiúval szembe. Votl egy papírfecni, amit titkon őrzött 4 éve és amit a lány nem tudott megérteni, később pedig szóvá tette. Én értettem. Én együttéreztem, és bár csak azért mondta a lány azt amit, mert féltette és aggódott és ráijesztett a fiú, de ami ezek után történt kiborított.
Elfogult is voltam a fiúval szemben, mert egyik szívem csücske lett, a lányt pedig sosem szerettem, mármint mint színészt és színésznőt. Mindenki nézze meg aki tudja, de készüljön zsebkendővel. Vagy ki tudja... lehet, hogy csak engem érintett meg ennyire.
És egy mondat, mely megragadott: "Utólag annyi minden nem számít." Vagy az amit a hibákról mondott: "Semmi sem hiba az életben." Nem tudtam szószerint idézni, csak ahogy emlékesztem.
Sajnálom, hogy nem jött össze az új rész, pótolom ígérem.
Most semmi másért nem jöttem, csak hogy Boldog Karácsonyt kívánhassak minden kedves olvasómnak. :) Azoknak akik kommentelnek, és azoknak akik nem. Mindenkinek. Jólesik, hogy kitartotok mellettem szétszórt létemre is. Tudom, hogy sokat ígérgetek és keveset tartok be, de ezzel nem tudok mit csinálni. Sajnálom. Az Új évben próbálok majd ezen változtatni.
Kisebb szünet után, itt vagyok, sőt még karácsony előtt is akark hozni egy részt, hát majd meglátjuk mennyire sikerült ezt megvalósítani.
Az az igazság, hogy nem tudom mi lett ebből a részből. Nem ezt akartam kihozni belőle, ha őszinte akarok lenni maximum 15 perc alatt hoztam össze, de én jónak érzem. Mármint, azt mondják az a jó dalszöveg amin nem görcsülünk és 5 perc alatt hozzuk össze. Nagyon remélem, hogy ez a blogokra is igaz. na csókoltatlak titeket.
Senkit sem okolhattam a hibáimért. Sőt, nem is akartam. Jól tudtam, hogy minden amit tettem, és ami történt csak és kizárólag az én hibám. Beleestem ugyancsak abba a hibába, hogy közel engedtem magamhoz embereket. Pedig jól tudom, hogy ez milyen következményekkel jár. Nem érdemlem meg a szeretetet, kikell zárnom az életemből, mert mindig elbaltázok valamit. Valamit szarul csinálok és sosem jövök ki belőle jól. Ez a fájdalmas igazság. Ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy ezentúl nem vétem el mégegyszer ezt a hibát. Eathenen kívül, nem ismerhet meg senki úgy istenigazából. Így a jobb. Így a könnyebb. Nekem és a környezetemben élőknek.
Az, hogy lefeküdtem Travissel és visszaemlékeztem Bradre kereken 1 hete történt. Travie felől nem hallottam azóta sem, de nem bánom. Majd egyszer bocsánatot kérek tőle, ha nagyon muszáj. De iinkább messziről elkerülném őt. Ezentúl semmi más nem fog érdekelni, csak hogy elérjem a céljaimat. Pénzt keressek. Énekeljek. Cigizzek. Egyedül legyek. Énekeljek. Eathennel legyek és vele zenélhessek. Ezért volt az, hogy a kedves, barátságos 16 éves önmagamra emlékeztető természetemet megint eldobtam. Megint.
Nem mondok újat azzal, hogy a próbán ismételten rengetegen voltunk. Rájöttem, hogy ez zavar. Eddig nem tűnt fel, de most valahogy nem tudtam ilyen sok embert elviselni egyszerre. Nem gondoltam, hogy magamban kéne tartanom az észrevételemet, ezért Eathenhöz fordultam, aki éppen Aaronnel beszélgetett. - Muszáj mindig ennyi embernek itt lennie? - kérdeztem felvont szemöldökkel, kicsit emelt hangon. Nem figyelt rám mindenki, de páran azért hallották. - Eddig nem volt vele bajod - vont vállat válaszul és már fordult is volna el, amivel persze csak még jobban felhúzott. - Akkor napoljuk el ezt az egész hülyeséget. - Szerinted hülyeség egy fellépésre próbálni? - nézett rám Alex és a tekintetéből most csak úgy sugárzott a szánalom. - Nézd szerinted lehet úgy, hogy 15-en figyelik minden mozdulatodat? - Akkora hülyeséget mondtál, istenem! Este a bárban mi lesz? Szemellenzőt veszel, hogy ne láss senkit? - förmedt rám. - Semmi kedvem veled vitatkozni, mert a világért sem akarok belegázolni a lelkivilágodba így inkább elmegyek. Majd este jövök. - Ez most mi? - pislogott értetlenül Aaron. - Semmi drágám, elég ha szemezel majd a lányokkal és teszed a dolgod. Ennyit tarts észben - leléptem az emelvényről és elindultam kifelé. Ezt a párbeszédet természetesen már mindenki figyelemmel kísérte. - Samantha! Azonnal állj meg! - Nem érdekel Eathen, rendben? Hagyj egy kicsit békén. Te tudhatnád ezt a legjobban! - Mi ez a viselkedés bogaram? - majdnem hátast dobtam az ijedtségtől, mert Jont nem vettem észre a "tömegben". Hirtelen mellettem volt, és a maroknyi önuralmamat kordában kellett tartanom, nehogy leüvöltsem a fejét. - Téged mégis ki kérdezett? - a kelleténél kicsit flegmábban jöttek ki a szavak. Nem akartam én senkit megbántani, de valahogy tudatnom kellett velük, hogy mostantól minden megfog változni. Jonathan kicsit meghökkent, összehúzta a szemöldökét és egy hümmögés után ezt mondta: - Most... te most menstruálsz? - annyi komolyság csengett a hangjában, hogy tudtam nem puszta gúnyból kélrdezi, egyszerűen érdekli a viselkedésem oka. Mégsem lehettem vele elnéző. - Te meg alapjáraton vagy ilyen bunkó? Eddig tűrtem, hogy hatszázan figyelik a próbát, vagyis ezt a valamit amit itt csinálunk. Kicsit sok lett. - Áhhá. Most rajtuk vezeted le a feszültséget? Vagy Travie bánt? - na erre nem számítottam. Ezt a beszélgetést nagyon nem a többiek előtt akartam lefolytatni.. - Elmész te az anyádba - suttogtam és kifordultam a kávézóból.
Amint kiértem a friss levegőre, három mély lélegzettel próbáltam lenyugtatni háborgó lelkemet. Mivel ez nem jött be, elővettem a cigimet meg a gyújtómat és próbáltam urrá lenni a remegő kezemen. Magamban káromkodtam és morogtam, végü nagy nehezen megtudtam gyújtani a szálat. Céltalanul kezdtem bolyongani San Francisco utcáin, nézve az embereket. Leültem az egyik padra és nem csináltam semmit. Eszembe jutott, hogy még gimnazista koromban újságíró akartam lenni. Tökéletes lettem volna erre a feldatra, mert volt íráskészségem és szerettem is. Szerettem, eltűnődve nézni az embereket az utcán, és különböző életeket elképzelni nekik. Most is ugyanezt csináltam kicsit realistább nézetekkel. Feltűnt mennyire rohan a nép, senki nem áll meg galambokat etetni (ebben az időben mondjuk megértem) senki sem lassít a léptein, hogy az utcai árusok kínálatát megnézze, esetleg vegyen valamit. Majdnem minden ember a fülére tapasztott telefonba beszélt, olykor kiabált, aki meg nem telefonált az cigizett. De mind, egytől egyig siettek. Sosem értettem a felnőtt emberek időbeosztását. Sosincs idejük semmire, még a saját magánéletükre sem. Ezért megy tönkre annyi házasság.
Jórészt ezért nem lettem újságíró. Nem akartam így élni. Csak a munkának, csak rohanásban élni. Elvesztettem volna a valódi énemet és ezt nem akartam. De ha a mostani állás szerint nézzük, ígyis úgyis elvesztettem egykori önmagamat, végülis mindegy. Ezért választottam a zenét. Mert könnyebbnek véltem. Énekelni, örömet okozni az embereknek és élni. Ezt akartam. Ehelyett, sosem kaptam semmi jót az élettől. A szeretteim sorra haltak meg, a hely ahol laktam elűzött magától, itt pedig bár eleinte otthonosnak gondoltam és éreztem, mára már ez is szürkévé és monotonná volt számomra. Nem szerettem ezt a rohanó tömeget amiben nekem is élnem kellett. Félek, hogy elfognak magukkal sodorni.
A korábbi dühöm egy szempillantás alatt illant el. Már nem éreztem semmit, csak végtelen ürességet. Megnyugodtam, a cigarettát kivettem a számból és lehamuztam. Sóhajtottam egy mélyet és késztetést éreztem arra, hogy felálljak és elfussak. Csak azt nem tudtam mi elől kell futnom és mégis hová. De tudtam, hogyha nem teszek valamit ez az üresség ami bennem tátongott, és nyugalom felfog emészteni, elfogok törni és sírva fogok fakadni a nyílt utcán. Ebben a pillnatban gondoltam azt, hogy bárcsak ne születettem volna meg. De a következő pillanatban meg érzékeltem, hogy valaki leül mellém. Magas volt, ültő helyében magasabb volt nálam, farmert és tornacipőt viselt a zord idő ellenére is. Egy barna szövetkabát volt rajta, kezében cigaretta, mutatóujján ezüst gyűrű volt. Ahogy emelte a szájához a cigit, úgy vittem feljebb a tekintetemet énis. Kicsit hosszabb haja belelógott a szemébe. Szemüveget viselt. Szívott egy slukkot nekem pedig megállt a szívem. Kísértetiesen hasonlított arra a pillanatra amikor először megláttam. De aztán visszanyertem a tudatom, visszatért belém az erő és minden más érzés, még a düh egy kisebb változata is. - Te minek jöttél utánam? - Kedvesebb fogadtatásra vártam. - Mert? Miért kéne nekem bárkivel is kedvesnek lennem? - Mert te alapjáraton egy kedves ember vagy. - Te meg nyugodtan bekaphatod. - Nézd ne erőltesd azt, hogy eltaszítod magadtól az embereket. - Mióta vagy ilyen kurva okos? - Te mikor lettél egy hisztis picsa, akit kiborítanak a barátai?! Jézusom nézz már magadba! - Most felvidítani akarsz, vagy azt, hogy szétrúgjam a segged? - Én csak dohányozni jöttem - tette fel a kezét védekezően. - Kérlek! - utánoztam énis és szívtam egy mélyet a cigimből. Egy ideig bírtuk is szavak nélkül, tapintható volt köztünk a feszültség és lassan darabokra hullottam a méregtől. - Na jólvan mondd el mit akarsz - köptem oda neki a szavakat. Nem válaszolt rögtön, az ujjammal kopogtam a térdemen, hogy kifejezzem nem vagyok a végtelenségig türelmes. - Vagy el is mehetsz - szúrtam még közbe. - Beszélj Travissel. Ennyit akarok. - Én viszont nem akarok vele beszélni. - Miért nem? - 1. Ami történt az sem rád, sem senki másra nem tartozik csak rám és Travisre. 2. Ha beszélni akarnék vele, akkor nem neked osztanám most. 3. Senki társaságára nem vágyom, ha nem esett volna le, főleg nem az övére, hogy azt hallgassam mekkora ribanc vagyok, ami mellesleg nem igaz. - Nem mondta, hogy ribanc vagy. - Nem vagyok kíváncsi a véleményedre. - Miért lettél ilyen hideg és zárkózott? - Semmi közöd hozzám - amint kimondtam ezeket a szavakat a szemöldöke a magasba szaladt, eldobta a félig elszívott cigijét és megköszörülte a torkát. - És én még azt mertem képzelni, hogy vonzódunk egymáshoz. - Nem képzelted szívem. Vonzódom hozzád, de most nincs hozzád kedvem. Máskor is letudok veled feküdni, a szexből meg egy időre elegem lett - ez a mondatom volt számára a záró akkord. Felállt bólintott egyet, és a tekintetéből azt vettem le, legszívesebben köpne egyet, hogy kifejezze annyit sem érek. - Én nem ilyennek ismertelek meg... - Akkor félreismertél. - Samantha menj haza és pihend ki magad. Majd este találkozunk. - Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! - Akkor tudom is én maradj itt, fagyj meg, ne foglalkozz senkivel még magaddal se. Így a helyes, persze. Áh! Tudod mit? Felesleges neked magyaráznom. - Nézd, ezt eddig csak te nem láttad be. - A kurva életbe - megrázta a fejét és elment. Csodálkoztam rajta, hogy ilyen sokáig bírta, de aztán énis elfordítottam a tekintetem és megpróbáltam nem rá meg a szavaira gondolni. Még, hogy én hisztis picsa...
Most sokatokat megfogok biztos bántani, de egyszerűen nem tudom magam visszafogni. Facebookon kifejeztem már a véleményemet, de azért itt is mondanék pár szót.
Király L. Norbi mi a kurva anyját keres még mindig az x-faktorbaaann?? Hát az eszem megáll! Nem tudom elhinni, sőt elképzelni sem Magyarorsázg mit szeret benne? Az egyéniségét? Oké, aláírom. Különcségét? Rendben. Fura kinézetét? Megértem. A hangját? Bassza meg annyi hangja nincsen, mint nekem! Jó.. családi háttere gyatra, szinte árva, nője szüleivel él vagy nemtudom már... de akkoris, könyörgöm, ez nem egy jótékonysági verseny, hanem egy Tehetségkutató verseny. A hangsúly a tehetségen van. Tud zongorázni, tüzet okád és dobál, tánca se annyira rossz, de ami fontos volna az számára nem adatott meg.
Keresztes Ildikó a hibás, részben. Másrészt a közönség, nem akarom szidni a népet, mert nem küldtem smst, mert nincs pénz a telómon, de ha lett volna rajta esküszöm azt a 3500 ft-ot Vecára költöttem volna. De így.... jesszusom. Ildikó meg gyáva volt, megfutamodott a felelősség elől ezért bízta a nézőkre. Hogy ő, a rockhercegnő (utálom a hangját, meg őt is) nyugodtan aludhasson az éjjel. Ki a (elnézést, de indulataim megkövetelik a trágár szavakat) faszomat érdekli, hogy fog este aludni? Zsűritag. Realitás talaján kellene állnia, ezért nem jó ötlet ez a mentoroskodás. De az, hogy Vastag Csabával szembeállítják és nem ő jut tovább az egyszerűen felháborító. Tény és való, hogy a múltkor a Jégszívvel olyat énekelt, hogy minden elismerésem az övé volt, de Vecának még a kisujjához sem ért fel, és nem is fog sohasem.
Ezt gondolom én, ennyit szerettem volna megosztani veletek, remélem K. Ildikónek kellően lesz bűntudata és Geszti nem fog hozzászólni hónapokig emiatt. Köszöntem.
Én már mentegetőzni sem próbálok, kövezzetek emg bátran! A részhez nem mondok semmit, mert magáért beszél őgy érzem. Szeretném megköszönni örök múzsámnak, hogy van nekem és segít rajtam. Köszönöm Eszti, asszem nagyon very good lett a rész, fizika tanárom szavaival élve. Nem felvágásból meg ilyesmi, de nekem is bejött, szóval kérek mindenkit komizzonn, hogy mennyire utál, vagy hogy mennyire tetszett neki a rész. ^^ Köszönööööm. csókoltat benneteket: Elle.Pro
Mintha egy rémálomból ocsúdtam volna fel, amikor megéreztem Travis érintését a combom belső részén. Hirtelen rémületet éreztem, a szívem már nem azért vert gyors tempóban mert flizgatott Travie, hanem mert féltem. Féltem, hogy ez is úgy végződik mint régen. Mivel ezt nem akartam, érthető, hogy teljes odaadással bújtam hozzá és csókoltam meg, erre ő természetesen felbátorodott és nem óvatoskodott többet. - Ha őszinte akarok lenni erre a pillanatra várok, mióta megpillantottak a kávézóban énekelni. Valami észveszejtő mennyire gyönyörű vagy... és a lábaid - csodálkozva simított végig a lábamon újra és csókolt meg. Nem tudtam neki válaszolni. Ha akartam volna sem tudtam volna. Mindig tesz, vagy mond valami olyat ami visszavezet Bradhez.
Olyan óvatosan döntött végig a saját ágyamon, hogy elsem hittem tényleg részeg. Végig tartotta a súlyomat, amit nem vártam volna el tőle az adott állapotában. Amint ágyat értem már kezdte is kigombolni a farmeromat. Mindigis határozott és erős nő voltam. Voltak céljaim, elhatározásaim és döntéseim amibe senki sem szólhatott bele, most mégis úgy feküdtem ott, mint egy darab fa. Üres volt a fejem olyan tekintetben, hogy nem tudtam mit kezdjek magammal. Nem tudtam ellökni a kezét, elfordulni tőle és jóéjszakát kívánni neki. Mert egy okos nő ezt tette volna. Hiszen részeg és szerelmes Adrienbe. De én meg szerelmes vagyok belé. A sok szenvedés mellett ennyi nem jár nekem? Egy csöppnyi falatka belőle? Megérdemlem, nem? Ezen gondolataim közepette nyeltem egy nagyot és segítettem neki lehámozni magamról a farmert. - Innen nincs visszaút, ugye tudod? - kérdeztem tőle, de nem vártam választ. Inkább magamnak tettem fel a kérdést. - Akarom. Akarlak - eldobta a farmeromat és végigsimított a lábaimon. - Ssssszz - felszisszintett és megcsóválta a fejét. - A hosszú combok a gyengéim. Tudtad Samantha? - halkan felnevetett és, hogy igazolja saját szavait tenyerét a combomra rakta és felkúszott hozzám. Mivel bennem rekedt a szó csak megráztam a fejem. - Minden szempontból tökéletes nő vagy. - Ne túlozz - erre bezzeg megtaláltam a hangom. Mivel úgy éreztem túl sok a beszéd és kevés a tett nekem pedig kezd inába szállni a bátorságom, összeszedtem magam, belenéztem a szemeibe és megfogtam a pólója alját. Tekintetével követte a kezeimet, majd engedelmesen felemelte a sajátjait, hogy akadálymentesen szabadíthassam meg a ruhadarabtól. - Megtennéd, hogy elindítasz bennem egyfajta hormontermelést? - kérdeztem rekedt hangon. Reméltem, hogyha kellően felizgat, már nem tudok majd gondolkodni, csak az ösztön hajt majd és az úgy sokkal kényelmesebb lenne. Az előbbinél hangosabban nevetett fel, majd válaszolt. - Ne haragudj. Tudod még az ágyban sem hazudtolod meg magad. Nyilván te leszel majd felül, igaz? - vidámság csilogott a szemeiben vagy csak csupám az alkohol. Zavarba hozott a kérdésével. Megtanultam már párszor, hogy az ágyban fogjam be, és hagyjam, hogy a férfi irányítson, de egyszerűen nem megy. Észre sem veszem, hogy olyanokat mondok, vagy teszek amivel megbánthatom őket. De Brad ismer és másként veszi az ilyesfajta megnyilvánulásaimat. Amint befolyásolhattam volna a válaszomat már régen felvont szemöldökkel bólintottam. Hangos nevetésben tört ki, majd elcsendesedett és bólintott. - Így helyénvaló. Megengedem, hogy uralkodj felettem, és azt tégy velem amit csak akarsz... - Én akarta ezt mondani - lehunytam a szemeimet és görcsösen megmarkoltam a takarót. Valahogy még mindig nem sikerült elhinnem, hogy ez egy jó ötlet és nyertesen kerülhetek ki belőle. De mielőtt megfutamodhattam volna, lehúzta rólam a pólómat és megcsókolt. Először nem tudtam hogyan fogadjam... Végül elengedtem magam és a nyaka köré fontam a karjaimat. Megfogta a hajgumimat és kihúzta a hajamból. A hajam betakarta a hátamat ő pedig mosolyogva csókolt tovább.
- Nem megyünk be? - kérdezte Travie. Nem tudom felfogni, hogy nem veszi észre mennyire nem vagyok a jelenben. - De persze... - dadogtam neki, mindketten felálltunk és kézenfogva vezettem a hálómba. - Eathennel mi lesz? Haza fog még jönni? - kérdezte csevegő hangon. - Nem hinném. Ha bulizik, általában ott alszik. - Értem. Tökéletes. Átkarolta a derekamat és a fejével a nyakamhoz dörgölődzött. Egészen jólesett, de még mindig csak Brad tekintetére tudok gondolni. A keze lecsúszott a rövidnadrágomhoz és már éppen beakart nyúlni oda, ahova én nem akartam, így elléptem tőle. Zavartan álltam egy pillanatig, majd hátrálni kezdtem és leültem az ágyamra. Annyira nem volt kedvem szexszelni vele. Mert azt tettem volna... - Nézd... én... - kezdtem, de el is akadtam. Beletúrtam a hajamba és eldőltem az ágyon. Mélyet sóhajtottam és inkább csendben maradtam. Úgy hallottam lecipzározza a pulcsiját és a puffanásból ítélve eldobta valahova. Egy percen belül besüppedt az ágyam és magam mellett találtam. - Ha nem vagy készen én nem erőltetem. Ha úgy kívánod el is mehetek... - ez a sok ha, meg a hanglejtése kicsit észhez térített. Miért rágódom a múlton amikor élhetnék a jelenben is? Mivel egy ideig csak néztem az arcát és nem válaszoltam felkelt mellőlem. Azonnal reagáltam. Felültem és utána kaptam. A meglepettségtől lezuttyant mellém én pedig rögtön a tettek mezejére léptem. Nem hagyhatom, hogy ez a fiú kicsússzon a kezeim közül. Átlendítettem a lábam felette és az öléből néztünk egymással farkasszemet. - Nem hagyhatom, hogy így menj el. Elkezdtünk valamit amit folytatni szeretnék. - Nem azt akarom, hogy kényszerből feküdj le velem. Hanem azért, mert megkívántál és akarsz engem úgy, ahogyan én téged. - Bevallom, hogy nem jutottam eddig olyan izgalmi állapotba, hogy a karjaidba omoljak, de ezen még most is változtathatunk. - Miért erőltessük azt, ami nem megy? - kérdezte felvont szemöldökkel, mire felsóhajtottam. - Travis itt ülök az öledben. Ne dumálj, hanem csinálj valamit! - Akkor engedd, hogy azt csináljak veled amit csak akarok! - jelentette ki, én pedig nevetésben törtem ki az ismerős mondat hallatán. - Rendben Travis - kicsit helyezkedtem az ölében majd odahajoltam hozzá. - Bolondíts meg, kérlek. Innentől kezdve nem váltottunk egymás között több szót. Mindent bevetett annak érdekében, hogy olyan szenvedélyes állapotba hozzon, mint eddig soha senki. És úgy érezhette, hogy ez meg is történt. Sikerült nagyot alakítanom. Még gratulálnom is kell magamnak. Olyan jól blöfföltem, mint eddig soha. Annyira akartam élvezni. De úgy teljes egészében. Tetszett amiket művelt velem, és a testem egy kis része élvezte és értékelte is, de folyamatosan egy kép játszódott le a fejemben és nem tudtam elszakadni tőle. Brad metsző tekintete végigkísérte Travissel való együttlétemet. Annyira akartam, kényszerítettem a testem, hogy teljesen beleizzadtam az aktusba. De annak örülök, hogy legalább Travienek adhattam egy kis örömöt. Úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta, úgy érintette meg a testem, mintha porcelánból lennék, úgy nézett rám, mintha én lennék a világon a legszebb nő. Úgy szeretkezett velem, hogy mindezeket elhittem. Cserébe eljuttattam a beteljesülés kapujába, és eljátszottam, hogy neki is sikerült engem odarepítenie.
Egy kis időre sikerült elpillednem. Amikor felébredtem, Travie karja a derekamon pihent és édesen szuszogott mellettem. Olyan nyugodt volt, vonásai kisimultak és rájöttem, miért akartam vele lenni. Egy biztonságot nyújtó társat láttam benne, de időközben rájöttem, hogy nem való nekem a biztonság. Nem is nagyon érdemlem őt meg. Ő az a fajta fiú, akit szívesen bemutatnák anyuéknak rögtön az első hét után, de nálam szó sem lehetett ilyesmiről. Sóhajtottam és felültem, húzva magammal a vékony takarót. Megmozdult, de nem kelt fel. Megtámasztottam magam és miközben figyeltem a fel-le süllyedő mellkasát elkalandoztam, egy másik mellkas jutott eszembe.
Brad olyat világot tárt elém, amiről nem tudtam, hogy létezik. Nem éreztem több kétséget, meg bizonytalanságot. Szerelmet éreztem, szenvedélyt, boldogságot. Elmondása szerint részeg volt, és a cselekedetei arra késztettek azt gondoljam, uram isten mi lenne ha nem volna az? Ha részegen ilyeneket művel velem, mire lenne képes józanon? Egyre csak ezt mantráztam magamban, miközben ő felémkerekedett és újra megcsókolt. Még mindig voltak rajtunk ruhák, de úgy éreztem nem lesz ez így sokáig. Percek alatt sikerült olyan izgalmi szintre vinnie, hogy szinte kiugrottam a karjai közül. - Kezdhetjük? - kérdezte egyszercsak. Halk nevetésre késztetett és próbáltam levegőhöz jutni, hogy válaszolhassak. Lábammal átkaroltam a derekát és ráhajoltam a vállára. - Még csak most fogjuk? Eddig mit csináltunk? Pókereztünk? - Bemelegítettünk - felelte magától értetődő hangsúllyal. Újra csak felnevettem és feltérdeltem. Hátradobtam a hajam és miközben izgatóan tekergettem a csípőm, míg ő arra összpontosított hátranyúltam a melltartóm kapcsához. Rákellett jönnöm, hogy reszket a kezem, mint a nyárfalevél és nem megy olyan egyszerűen a kikapcsolás. - Nem tudom mit csináltál velem, de képtelen vagyok kikapcsolni - fordítottam neki hátat és mutattam a melltartómra. - Áthidaljuk a problémát - ő is feltérdelt és átkarolt. Mármint csak az után, hogy megszabadított a fehérneműmtől. Hozzámpréselődött, éreztem testének minden rezdülését, karjaival úgy tartott, mintha én lennék számára a legfontosabb. Ahogy melleimhez ért halk nyögés hagyta el az ajkaimat és hátranyúltam a farmerjéhez. Mert rajta még az volt. A nyakamat csókolgatta, nyalogatta, harapdálta én pedig megőrültem. Megfordultam, és kicsattoltom az övét. - Ugye nem gondoltad, hogy ez végig rajtad marad? - azt sem tudom elhinni, hogy ilyenkor még képes vagyok viccelődni. - Pedig úgy gondoltam - és, hogy ő is. Halkan nevetgéltünk, míg én szerencsétlenkedtem az övével. - Khm. Ja igen... Brad? - Hmm? - hümmögte, miközben simogatott ahol ért és szájával a kulcscsontomon időzött. - Igen. Kezdhetjük - amint ezt kimondtam, rögtön eldöntött az ágyon, gyorsan megszabadult a ruháitól, és kacéran rámvigyorgott. Hívogattam magamhoz, ő pedig szinte rámvetette magát. Majdnem elszakadt a bugyim olyan erővel szedte le rólam. - Szét a lábakat, kedvesem - suttogta érdes hangon. - Azt hiszed ilyen könnyen megkapsz? - húztam össze a lábam és rámosolyogtam.
Félretettük a viccelődést és tényleg komolyra fordult a kocka. Elengedtem magam, és hagytam, hogy szétszedjen érzelmileg. Felkészültem a heves mozdulatsorokra, az erőszakos betörésre, az érzelemmentes aktusra, egyszóval a vad állatias öszötönökre. Ehelyett kaptam valami olyat amire eddig csak legmerészebb álmaimban vágytam és gondoltam. Törődést. Odafigyelést. Kedvességet. Érzelmeket. Amikor a lábam közé feküdt, rámnézett. Várt egy jelre tőlem. Hogy felkészültem, hogy örömmel befogadom. Tényleg csak ekkor tudatosult bennem, hogy megtesszük. Szeretkezni fogunk. Mert ne akarja nekem senki bebeszélni, hogy ez csak szex. A szex az más... ösztönös állatias, mint már mondottam. De ez ami kettőnk között folyt, valami egészen más volt. Lágyam mosolyogva bólintottam, a következő másodpercben pedig testünk eggyé olvadt. Nem tudtam elhinni. Fejemet hátrahajtottam és nyögtem egyet. Hangosan és hosszan sóhajtottam, beletúrtam Brad barna hajába. Lökései mélyrehatolók voltak, minden mozdulatával boldogabbá tett. El sem tudtam képzelni, hogy ez tényleg velem történik... és vele. Nem bírtam sokáig tehetetlenül feküdni alatta, úgy éreztem nekem kell adnom számára valamit. Úgy éreztem ideje pihennie egy kicsit. - Máris? - zihállta és hagyta, hogy felékerekedjek. - Csitt legyen. - Ja hogy te parancsolsz... - megragadta a derekamat és beállította a ritmust. - Pontosan. Egyszóval, csitt, édesem. Az, hogy felékerültem megtette a hatását. Ennél nyugodtabbnak régen éreztem magam. A lelkem elcsendesedett, a szívem is lecsillapodott. Olyan volt, mintha hazatértem volna, ami vicces tekintve, hogy épp Braden vagyok. De tényleg úgy éreztem, most lettem teljes. Ez hiányzott az életemből, és nem feltétlenül gondolok itt az együttlétre. Csupán Bradre. Olyan érzéseket szabadított fel bennem, amik nem tudtam, hogy vannak bennem. Kinyitottam a szemem és lenéztem Bradre. Neki nem volt lehunyva a szeme. Tüzetesen végigmért újra és újra. A tekintete neki is nyugodt volt. Felült és átölelt Megpuszilta a vállamat, a nyakamat majd haladt feljebb. A szobám csendjét csak a mi sóhajaink töltötték be. Nem hagyott sokáig uralkodni, fordított a pozíción és a tempón is gyorsított. Egyáltalán nem volt kellemetlen, mind inkább a tekintete. Szinte felfalt a szemeivel, amitől zavarban éreztem magam, és úgy gondoltam elkéne takarnom magam valami lepedővel, mert perzselt a tekintete. Lángra lobbantott. Egy izzadságcsepp cseppent a mellemre az ő testéről. Ujjaival követte végig a csepp útját, felborzolva ezzel minden érzékszervemet. Amikor úgy éreztem ennél nem lehetek boldogabb, és ennél semmi sem lehet jobb érzés, Brad lassított, szinte akadoztak mozdulatai, testén és arcán is észrevettem, hogy nála már megtörtént az ami nálam még nem. Izmai nem feszültek meg többet, arca is teljes mértékben ellazult, vonási kisimulttá váltak, végül kinyitotta a szemét és rámmosolygott. Örömmel töltött el, hogy elrepíthettem őt valahová messze, így énis mosolyogva ültem fel és csókoltam meg. Amikor ledőlt mellém átkaroltam, simogattam és próbáltam enyhíteni néha megrángó izmait. Nem bántott, vagy igazából nem is érdekelt engem eljuttat-e a gyönyörig, hiszen az amit most éreztem nekem már az is maga a gyönyör volt. Ennek dacára pár pillanattal később felém mászott és rámnézett. Csintalan mosoly függött az arcán és miközben megcsókolt újra belém csúszott. Ekkor éreztem, hogy szerelmem kiteljesedik iránta, borzasztóan értékeltem, hogy mindent megtesz azért, hogy énis kielégüljek. Sőt, hálás voltam. - Nem hagyom ennyiben Samantha... nem bizony - suttogta erőtlen hangon, és újra csak hozzáfogott testem kényeztetéséhez.
Egy ajtócsapódás zavart fel mélázásomból. Travie mellettem felmordult és átfordult a másik oldalára, én pedig összerezzentem és kikeltem az ágyból. Szipogtam egyet és csak ekkor vettem, észre, hogy csupa könny az arcom. Felkaptam egy bugyit meg pólót és kiszaladtam. Eathen ért haza, kártyáját dobta az ebédlőasztalra és rámnézett. Mosolya gyorsan eltűnt az arcáról, amikor látta, hogy sírok. - Mi történt? - kérdezte, én pedig már szaladtam is kitárt karjaiba. - Annyira hiányzik Brad... - rávertem egyet a mellkasára és zokogni kezdtem. Nem tudom mi ütött belém, egyszerűen az, hogy felidéztem mindazt ami történt, újra kettétört bennem valamit. - Annyira... annyira. Hiányzik. - Jólvan, édesem... tudom. Tudom. Nincsen semmi baj. Idővel elfog múlni. Csss.. - halkan beszélt hozzám, megnyugtatólag simogatta a hátamat és erősen tartott. - Hülye vagyok. Lefeküdtem Travissel, és végig rá gondoltam - hangos sírásban törtem ki, és mégjobban bújtam Eathenhöz. Keze megállt a simogatásban egy percre, nem is mondott semmit, így hát folytattam. - Mikor leszek már megint normális? Mikor fog elmúlni a hiánya? Egyszerűen miért kellett meghalnia? - Csss. Jólvan. Minden rendben lesz. Nem vagy hülye, csak zavart. Gyere üljünk le. - Nem akarok - suttogtam erőtlenül. - Így jó. - Rendben. Oké - egy rossz szót sem szólt, csak simogatta a hátamat és várt a megnyugvásomra. Amikor már épp csendesedtem volna el, egy alak suhant el mellettünk. Döbbenten kaptam fel a fejem és néztem az ajtóban álló, felöltözött Traviere. - Aha.. Szóval. Brad... gondolhattam volna, hogy az egész csak egy hazugság volt. Hagyjuk is. Szokj le arról, hogy amikor éppen megdug valaki egy halott emberről fantáziálsz. Morbid - ezzel a mondattal hagyta el a lakásomat, én pedig újra rázkódni kezdtem a sírástól. Teljesen értettem a reakcióját. Igaza van, szégyelltem magam. Főleg Eathen előtt, de most már tényleg nem akartam mást, csak hogy végre rendbejöjjön az életem. Olyan nagy kérés lenne?
Hajnali 1:12 van, most fejeztem be a részt, hát nem tökjófej vagyok? Csak azért írok ilyenkor, mert nem megyek suliba. Bibibííí. : P
Öm, mit is mondhatnék... ja persze. Tekintsétek úgy, hogy ez a 18. rész egy negyede. De komolyan. Csak valahogy elveszett az ihlet a folytatáshoz, amit megkell még keresnem, meg úgy gondoltam ez valahogy egy egészet alkot így feltettem. Konkrétan ha végérvényesen befejezem a 18. részt, onnantól kezdve lesznek gázok, mert nem tudom, hogyan tovább : DD Szóval kérem szépen a múzsámat, Esztikét, hogy sűrűbben lépdessen fel fészbúúkra vagy msnre. Értette kedves hölgyem? Na. Egyébként hogy tetszik az új fejléc? Jó, mi? Nekem tetszik, bár Sam uccsó képe kicsit gagyi, de sebaj. Záróakkordként egy favicc amolyan "apa mondta az vicces volt én meg röhögtem mint a hülyegyerek dolog." Hogy hívják a japán tűzoltót? (képzeljetek ide hatásszünetet) Naaa? Telefonon! Hahahahaha. Most büszke vagyok. : d na csumi. ^^ csók. :)
Még nem öltött teljes képet a fejemben lévő emléksorozat, próbáltam elnyomni amennyire csak lehet, bár nem tudtam úgy összpontosítani, mint ahogy szoktam hasonló esetekben. Most lefoglalt Travis, aki különös módon nem vette észre lassuló mozdulataimat, tartózkodóbb viselkedésemet. Cseppet sem viszonoztam a csókját olyan intenzitánssal mint amilyennek nekiindultunk. Valahogy mégsem állítottam őt le, az a szép az egészben, hogy fogalmam sincs miért nem parancsoltam álljt neki. Hiszen tudtam, tudom, tisztában voltam azzal, hogy mi fog történni. Hogy véletlenül se legyen téves az elméletem, Travis is a tudtomra adta szándékát. Éreztetni kezdte, hogy a csóknál nem fogunk leállni. Próbáltam valamivel megmagyarázni a beleegyezésemet. Talán a részegség? Vagy tényleg ennyire szerettem volna felejthetetlenné tenni a 21. születésnapját? Vagy csak szimplán a hülyeség szülte ezt a helyzetet?! Nem tudom. Felesleges ezen elmélkednem, amikor a barátom szorosabban kezdett ölelni, magához szorított és úgy csókolt tovább, szenvedélyesen, szakadatlanul. A mellkasa az enyémhez préselődött, már-már kényelmetlen volt az ülő pozíció, de mindet feledtette velem az, amikor megéreztem szívének heves dobbanásait. Oltári tempóban dübörgött a szíve, és ettől keserédes mosoly futott át az ajkaimon. Megmosolyogtatott, hogy ennyire izgtott, de keserű volt számomra mert önmagamra emlékeztetett.
Ugyanakkor szégyellni is kezdtem magam. Mert az eddig elnyomott emlékkép kezdett feltörni a fejemben, és akaratlanul kezdtem el Braddal összehasonlítani Travist. Akkor tudtam, hogy véglegesen elvesztem amikor Travie a mellemhez ért és ez elindított egyfajta lavinát az agyamban. Először csak összehasonlítottam, majd emlékezni kezdtem. Bármennyire is próbáltam elkerülni ezt az egészet.
Arra a megállapításra jutottam, hogy semmiben sem hasonlítanak. Talán, csak hogy mindketten kedvesek, vagyis Brad ugye már csak volt... Még az is az eszembe ötlött, hogy persze nem dobogott a szívem, mint akkor, Travis csókjai megráztak, mert kért ember feltudja egymást tölteni elektromossággal, de nem éreztem úgy, mintha konektorba nyúltam volna... Ellenben Bradnél. Mégis volt az a kísérteties hasonlóság, nem a csókok közt, nem az érzéseimben - csak a fejemben.
Csodás csütörtöki nap volt, épp próbáltunk, és természetesen miattam és a záróizmom miatt szünetet kellett tartanunk. Egy fontos fellépésre készültünk, amit Eathen szervezett le. Nagyon hálásak vagyunk neki, amiért cipeli a vállán a banda okozta nyomást. Mi csak zenélni jövünk, abszolút ő a banda feje, a vezér, az alfahím, az isten. Igen. Köszi Eat. Szóval, nem tudom mi történt addig amíg én szükségleteimet végeztem el, de amikor mosolyogva visszatértem, Brad és a barátnője Adrien olyan szenvedélyesen veszekedtek, hogy ilyet még soha nem láttam. Azért használom ezt a jelzőt, mert ahogy ordítoztak zengett az egész terem, hevesen gesztikuláltak és mindkettejük szemében ott lángolt a düh. Adrien spanyol származású volt, és tudtuk, hogyha ő az anyanyelvén ordítozik akkor igen csak komoly problémáról lehet szó. Lényegében neki köszönhetem a spanyol tudásomat, így minden egyes szót értettem amit Bradről mondott. Kivettem valami harmadik személyt, rengeteg káromkodást, ócsárolást, majd Adrien se szó se beszéd hátat fordított és eltűnt a szemünk elől olyan gyorsan és hirtelen mint ahogyan érkezett. Síri csend követte a veszekedést.
Mind utáljuk, ha a magánéletünkről vagy szerelmi életünkről kell nyilatkozni, ne adj isten faggat valaki, legyen az barát vagy nem barát, így szépen elfordultunk Bradtől, tenni-venni kezdtünk és annyiban hagytuk a dolgokat. Ha akar valamit mondani akkor majd megteszi. Bármennyire is furdalt a kíváncsiság nem kérdeztem rá mégis mi vagy ki váltotta ki a veszekedést.
A próbát végül kisebb-nagyobb nehézségek árán befejeztük, aztán a többiek gyorsan leléptek "randi, munka, otthon várnak" okok miatt. A szemetek. Így ketten maradtunk Braddal, hogy mindent visszarakjunk a helyére. Szótlanul csináltunk rendet, majd amikor végeztünk egy bíztató mosollyal akartam búcsúzni, de a tekintete megtorpanásra késztetett. Rövidesen meg is szólalt. - Nem iszunk meg valamit? - kérdezte halk, hívogató hangon. - Alkoholra gondolsz? - kérdeztem vissza rezzenéstelen arccal. - Tudod... nincs hangulatom a magányhoz. Gondoltam jobb nem egyedül berúgni. - Nem tudok dajkálást vállalni, ugyanis nem állítom, hogy én józan maradok. Pocsék hetem volt, már csak a fellépést várom. - Ez mégjobb ötlet, mint enyém - válaszolta nyugodtnak palástolt hangon mégis kihallottam mögüle a szomorúságot. Vállat rántottam és intettem a fejemmel, hogy induljunk. Kint leintettünk egy taxit, mely elszállított minket a város szívébe, egy nagyon ötletes és eredeti New York Pub nevű bárba. Nem mentünk semmi flnacos helyre, mert nem is engedte meg a pénztárcánk az effajta luxust, másrészt nem is volt az a stílusunk. Nekünk megtette ez az egyszerű kis bárocska is. Hangulatos zene szólt, leültünk a pulthoz és rendelni kezdtük az italokat. Tapasztalt ember lévén, elővigyázatosságból felfirkantottam egy cetlire a lakhelyem címét és tettem félre pénzt taxira.
Addig ittunk amíg már kettőig sem láttunk tisztán, az üres pohár látványa nevető-, és sírógörcsöt váltott ki belőlünk, és egymás vállára dőlve dűlöngéltünk a lassú zenére. - Szeretlek Samantha - lehelete a fülembe az alkoholtól aléltan. Hangosan felnevettem, majd egy csókot nyomtam a nyakára. - Énis szeretlek Brad - feleltem rekedtes hangon. Cseppet sem voltam annyira részeg, mint amilyennek látszottam. De komolyan. Valamennyire még tudtam gondolkodni. Megállapítottam, hogy bár ő is komolyan gondolja, csak nem úgy ahogyan én. És ez fájdalommal töltött el. - Tényleg szeretlek. Te vagy a legeslegjobb női barátom - mondta érzelgős hangon. Ha valaki eddig nem volt biztos a tényben, hogy részeg, most az száz százalékosan megbizonyosodhatott róla, ugyanis egy fiatal, jóképű, magabiztos kicsit hiú férfias férfi csak akkor mond ilyeneket. Már énis megszoktam az ilyesfajta megnyilvánulásait, csak hát ez amolyan tőr volt a szívembe, jó sokszor megforgatva. Ilyenkor úgy éreztem, bármit megtettem volna, ha érzem, hogy kicsit is komolyan gondolja a szavait. Másként komolyan, úgy ahogyan én. - Nálad aludhatok? - Persze, édesem. Persze - megsimogattam a hátát, és intettem a csaposnak, hogy hívjon nekünk egy taxit. Próbáltam beazonosítani az időt a telefonom kijelzőjén, de nem láttam tisztán, így hagytam az egészet a francba.
A kocsiban miközben még mindig ontotta magából a szavakat, a vállamnak dőlt és kényelembe helyezte magát. - Szomorú vagyok. - Csak részeg - simogattam a haját nyugtatás céljából. Tudtam, hogy imádja. - De én tényleg szomorú vagyok! - Tudom drágám. - Én szeretem Adrient - jelentette ki halkan. - Ezt is tudom - sóhajtottam egy mélyet. - De téged is. Olyan gyönyörű vagy. Annyira kedvellek! - simított végig az arcomon csillogó szemekkel. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. - Énis kedvellek - úgy éreztem mindjárt megfulladok a légszomjtól, ezért vettem egy újabb mély levegőt. - Még sosem figyeltem meg mennyire szép vagy. - Brad a szokottnál is hülyébb vagy - annyira zavarban éreztem magam, el is pirultam. Teljesen megbolondított. Egy kis időre csend telepedett közénk, már épp kezdtem megnyugodni, hogy abbahagyja az egész "hogyan zavarjuk össze méginkább Samet?" akciót. De tévednem kellett. - Szeretkezel ma este velem? - kérdezte halkan, miközben megszorította az egyik kezemet. Lassan fordítottam felé a fejemet, döbbenten meredtem bele a szép barna szemekbe, és hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. - Te...tessék? - kérdeztem frappánsan. - Le akarok veled feküdni - mondta félig lehunyt pillákkal. - Még ma este - tette hozzá. Hebegtem mint egy rakás szerencsétlenség, majd megráztam a fejem és idegesen válaszoltam. - Eldugulnál?? Kérlek! Köszönöm. Ennyi marhaságot még soha életedben nem hordtál össze! Részeg vagy az istenért! És énsem vagyok sokkal jobb állapotban nálad! Ja de, bocs! Maradt még némi józan gondolkodásom! - szinte kiabáltam vele. A szavaimnak a fele se volt igaz olyan értelemben, hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna, hogy oké rendben, én benne vagyok. Így inkább azt mutattam mennyire megsértett ezzel a mondatával. - Nemár Samantha. Nem lehetsz ilyen kegyetlen. Szükségem van rád! Kérlek, légyszi! Nézett, mégsem éreztem, hogy teljesen rám koncentrál. Nem is nagyon érdekelte a válaszom. Amint kimondta ezeket a szavakat, az arcával már csak pár centire volt az enyémtől. Könnyű szerrel hidalta át a távolságot kettőnk között, lehunyta a szemeit és erőszakosan megcsókolt. Hiába tudtam miért teszi azt amit tesz, mik lesznek a következmények, nem kellett sokat hadakoznia velem, bolondul hittem, hogy ez még változhat és viszonozhatja az érzéseimet, így én viszonoztam a csókját. - Iszonyú ütemben dobog a szíved - szakította meg a csókot emiatt a mondat miatt. A kezét ráhelyezte a szívemre és mosolyogva megcsóválta a fejét. Én éppenséggel a csók hatása alatt voltam, megszólalni nem tudtam így csak zavartan vállat rántottam, keserűen elmosolyodtam és hagytam, hogy újra megcsókoljon.
