Nem is tudom mi lett volna velem Eathen nélkül. Apám mit sem tudott a Braddel való kapcsolatomról, így ő nem tudott támogatni e nehéz időszakban. Valójában nem sok mindent tudott velem csinálni az apám, egyre többet gyengélkedett elég rossz bőrben volt mostanában. Bármennyire is önzőnek hangzik, nem tudtam 100%-san aggódni érte, ugyanis voltak még problémáim.
Amikor Brad... meghalt, egy részem vele együtt halt meg. Tudom, hogy kissé közhelyesen hangzik, de tényleg így volt. Nem tudtam enni, nem tudtam aludni, nem tudtam gondolkodni - nehéz volt létezni.
Sok időt töltöttem Eathennel. Sosem avattam őt be teljes mértékig a szerelmünkbe - és annak gyümölcsébe - de tudtam, hogy csak idő kérdése és mindent elfogok neki mondani. Vagy ő fog kérdezősködni az állapotom miatt, de ezt nem szeretném kivárni.
Féltem... féltem, mert amikor megtudtam, hogy terhes vagyok boldog voltam. Boldoggá tett a tudat, hogy van egy apró kisember bennem, amit én és Brad hoztunk össze, és ha beszélnék vele, talán együtt felnevelhetnénk. Aztán elkezdtem reálisan nézni a dolgokat, és úgy döntöttem nem mondom még el neki egy kis ideig. Hiszen... hónapok óta van köztünk ez a kapcsolat, és nem szakított még Adriennel. Pedig én úgy veszem észre, hogy kölcsönösen szeretjük egymást. De ha beállítok hozzá azzal, hogy figyelj gyerekem lesz tőled, lehet sarokba szorítva fogja magát érezni és én nem akarom, hogy kényszerből szakítson Adriennel és kezdjen velem normális kapcsolatot. De aztán... minden felborult. A sors furcsa fintora úgy hozta, hogy elkelljen hessegetnem ezeket a vágyálmokat, mert ő nem éli meg azt az időt, amikor majd megfogom szülni ezt a babát. És borzasztóan rémisztett a tudat, hogy ő Tényleg meghalt, és nem lesz velem többet.
Én... nem mentem el a temetésre. Nem tudtam megtenni. Nem tudtam tettetni azt, hogy csak egy szimpla barát vagyok Brad szülei és barátnője előtt. Teljesen összetörtem volna, így csak otthon vártam Eathenre, aki megígérte, hogy átjön ha vége lesz a temetésnek. Inkább apám körül kezdtem legyeskedni, amit meg ő unt meg egy kis idő után és kizavart a szobájából. Nem bántam, nem tudtam rá koncentrálni, egyszerűen átmentem a saját szobámba leültem az ágyra és meredtem az ajtóra. A sarokban szőtt pókhálót kémleltem, a falak régi, rücskös felületét tanulmányoztam, az ajtóm fa erezetén a hibákat figyeltem, majd sorra vettem minden bútordarabomat és azokon a hibákat, csak hogy ne kelljen arra gondolnom a pap imával búcsúzik Bradtől.
Aztán arra gondoltam, hogy a francba tudok itt élni. Olyan mint egy gonosz kastély. Hatalmas, üres és sötét. Rideg és hűvös. A legnagyobb melegben is alig van bent 20 fok. Halloween-kor a gyerekek alig merik megközelíteni a házat, mert olyan mint a mesékben és filmekben. Az a tudat, hogy csak én és apám lakjuk ezt a lepratelepet elszomorított és feldühített. Régen elkellett volna adnunk és egy kisebbe költöznünk, de nem mi itt maradtunk.
A semmi gondolataimból egy ajtókopogás és csengő zökkentett ki. Mint golyó a puskából úgy futottam le a lépcsőn, át a nappalin és előszobán, hogy kitárhassam a bejárati ajtót. Eathennek gyászos képe volt. A szemei sötétek és szomorúk voltak. Arcvonásai merevek, öltözéke elegáns de egyszerűen gyászos, testtartása is merev volt és bár megacélozta magát - előttem - tudtam, hogy belül szenved akárcsak én, hiszen elvesztette a legeslegjobb barátját, akivel pólyás koruk óta ismerték egymást, sőt távoli rokoni kapcsolatban is álltak egymással.
Elengedtem az ajtót és magamhoz szorítottam, hogy érezze én is itt vagyok neki, nem csak fordítva igaz ez, mindkettőnknek nehéz de együtt átvészeljük.. valahogy. Pár perces ölelkezés után kézenfogtam és felvezettem a szobámba.
Leültünk az ágyra meredtünk egymásra és nem kellett semmit sem mondanunk. Én nem akartam kérdezni a délelőtt esedékes temetésről, neki pedig nem volt kedve beszélni. Hosszú percek, talán egy fél óra múlva megtört a jég és keservesen felsóhajtott. Az arcán jól kivehető volt a szomorúság ismert jegyei, szemei megteltek könnyel és eltakarta az arcát.
Elhúztam a kezeit, hiszen nem szükséges szégyellnie magát előttem. Meglazítottam a nyakkendőjét, átbújtattam a fején, levettem a zakóját, kigomboltam a felső gombokat az ingjén, levettem a cipőit és hátrahúztam magammal az ágytámlámhoz. Az ölembe húztam a fejét és gépszerűen simogatni, cirógatni kezdtem a haját miközben az én szemeim is elteltek könnyekkel. A térdemet szorította - önuralmának jele - és nem hagyta, hogy maga alá temessék az érzelmei.
Tiszteltem érte. Én nem tudtam ezt megtenni. Bár már én is csak halkan sírdogáltam, nem volt értelme a hisztérikus kirohanásoknak és zokogásnak.
Órákkal később még is kérdezősködni kezdtem.
- Sokan voltak? - a kérdésemre csak egy bólintással válaszolt. - Hogy viselték? A szülei!?
- Az apja tartotta magát, az anyja összevolt törve.
- Adrien?
- Nem beszéltem vele. Sírt - tőszavakban válaszolt, így levettem, hogy nem akar beszélgetni. - Az anyja ezt adta oda nekem - lemászott az ágyról a földre dobott zakójához lépett, felvette és keresni kezdett valamit a zsebeiben. Amikor visszajött az összeszorított markából átejtette a kezembe a nyakláncot. Egy átlagos dögcédula volt, annyi különbséggel, hogy ez kör alakú volt. De felismertem, Brad hordta egy párszor.
- Azt mondta az anyja, ezt neked szánja. És Brad üzeni... hogy... remek egyedülálló szülő lesz belőled - figyeltem az arcát miközben ezt mondta. Az arcizmai megfeszültek egy pillanatra a szemeiben pedig valami megvillant, de egy perccel később ugyanolyan volt, mint korábban és visszamászott hozzám. Lehúzott az ágyra fekvő helyzetbe, eligazított a mellkasán és most ő cirógatta a hajamat, arcomat, homlokomat. A könnyeim útnak indultak és nem tudtam megszólalni. A nyaklánc "medál" részét simogattam és piszkáltam, amikor megéreztem, hogy van bele valami írva. Nem nagy betűkkel és a hátoldalán, de éreztem. Megnéztem.
"I love you"
Lehet, hogy túl egyszerű és megint csak közhelyes, de... Nekem elég volt. Rátekertem a csuklómra, szipogtam egy párat, majd beszélni kezdtem.
- Eathen... terhes vagyok - amint kimondtam kisebb megkönnyebbülés kerített hatalmába. Válaszolhatott volna gúnyosan, hogy már tudja, de ő csendben maradt és rendületlenül nyugtatott finom érintéseivel. Érezte, hogy egy újabb kiborulás szélén állok. - 6. hétben vagyok... és félek.
- Remek anya lesz belőled - csitított. - És nem kell egyedülállónak lenned. Sajátomként fogom felnevelni veled együtt. Mindig melletted leszek, nem foglak sosem elhagyni. Erről biztosíthatlak.
Sírva néztem fel rá, feltápászkodtam, majd könnyed csókot leheltem az arcára és nyaka köré fontam a kezeimet. Úgy szorítottam magamhoz, mintha attól tartanék, hogy őt is elfogom veszíteni.
És most tessék. Lehet, hogy tényleg ő is csak kifog sétálni az életemből. Az újabb elmélkedés kezdetéből a kávéfőző hangos "karattyolása" zökkentett ki. Kifutott a gázra a kávé én pedig szidalmazni kezdtem mindent ami körülöttem volt. Valahogy sikerült kitölteni egy bögrébe a kávét és visszaültem a kanapéra.
Megdörzsöltem a szemem és a halántékom, majd rádöbbentem, hogy elfáradtam. Kifárasztott a visszaemlékezés és nem is kívántam már a kávét.
Még szomorúbb lettem, féltem, hogy mindjárt sírva fakadok - megint - így lecsaptam az asztalra a bögrét, tele kávéval és becaplattam a szobába. Az órára vetettem egy pillantást, a mutatók határozottan hajnali fél 4-et mutattak. Amint benyitottam a szobába, némi fény is beszökött így jól láthattam, hogy Eathen nyugodtan alszik. Bezártam az ajtót így persze korom sötét lett, a vaksötétben próbáltam elsomfordálni az ágyamig, több valamibe is belerúgtam, majd valamiben megbotlottam, de mielőtt eleshettem volna visszanyertem az egyensúlyom, mindeközben kicsavarodott a bokám és észveszejtő fájdalom nyilallt belé. Ez egy kisebb sikolyt követelt, majd egy hangosabb káromkodást, majd feleszmélést és a nem tökéletes sikerrel eljutott ágyamba vetettem magam és elbújtam a takaró alá.
- Mi a francot művelsz? - hallottam a dühödt motyogást.
- Ne.. haragudj... nem... nem volt szándékos - kiszöktek a könnyek a szememből, eszméletlenül megfájdult a lábam. Kibújtam a takaró alól és fájó testrészem tapogattam, miközben sziszegtem.
- Nem törted el, ugye? - kérdezte némi aggodalommal a hangjában.
- Nem hiszem... csak... csak nagyon fáj. De túl élem nyugalom - kész küzdelem úgy beszélni, hogy ne lehessen kihallani belőle mennyire szenvedek a lábam miatt. Tuti kificamítottam - minimum. - Csak egy apróbb ficam... semmi több. Ne aggódj - nyugtattam, mivel nem érkezett válasz.
- Megyek teszek rá vizesruhát, mielőtt a duplájára duzzadna - nyökögtam és felálltam, majd újra nekiveselkedtem az útnak. Egylábon, vagy sántikálva, nyöszörögve és jajgatva "mentem", míg nem megéreztem egy erős kéz szorítását a derekamon és vállamon.
- Itt vagyok. Támaszkodj rám. Segítek - lágy volt a hangszíne, amit már annyira hiányoltam. Ha tudom, hogy egy bokaficam kell ahhoz hogy újra normálisan beszéljen velem, hamarabb megtettem volna. Elvezetett a fürdőszobába, leültetett a kád szélére és keresgélni kezdett az elsősegélyes dobozban. Miután talált némi kötszert, meg nem tudom miféle anyagot, tüzetesebben megvizsgálta a bokámat.
- Hát egy ideig lemondhatsz a magassarkúkról - mondta halvány mosollyal a szája szegletében.
- Ó, ne már! Tudod, hogy mindenhova olyanban megyek.
- Hát most szerintem nagyon menni sem fogsz. Határozottan kificamodott a bokád, kedvesem - végigsimított a duzzadt felületen, majd elkezdte rátekerni a jéghideg vizes cuccokat. Nyüszítettem, de csak halkan, hogy ne tartson puhánynak, közben majd bepisiltem a fájdalomtól. Igen. Igenis puhány vagyok, meg kell valljam. - Olyan béna vagy - kuncogott fel.
- Ne röhögjél ki, világos? Amúgy is... te vagy a hibás.
- Één? Mégis, hogy jövök én a képbe?
- Úgy, drágám, hogy egyre több álmatlan éjszakával ajándékozol meg, én meg kimentem és fél 4-kor végre elég fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy hunnyak pár órát... és mivel túl óvatos akartam lenni, nehogy felébresszelek legszebb álmaid egyikéből, megbotlottam valamiben és kicsavarodott a bokám. Tökre te tehetsz róla... - dünnyögtem durcásan és elfordítottam a fejem, miközben elutasítóan összefontam a karom a mellem előtt. Nem válaszolt, csak halkan nevetgélni kezdett. Elkezdte letekerni a lábamról a gézdarabokat, meg különböző anyagokat.
- Hülye vagy? Ne szedd le! Most mégegyszer kiteszel ezeknek a szar megpróbáltatásoknak? - a hisztérika halványabb jele csengett ki a hangomból, ő pedig jól szórakozott rajtam.
- Csak bekenem a lábad fájdalomcsillapító géllel. Hűsíti a bokádat, nyugtatja a bőrt meg stb.. csak az előbb elfelejtettem.
Abbahagyta a nevetgélést és precíz figyelemmel kezdte el belesimogatni a bőrömbe a gélt. Elállt a lélegzetem a hűvös hidegtől amit a kenőcs áraztott magából, majd más dolgom híján figyelni kezdtem Eathent.
Izmos volt. Régebben sokat járt edzőterembe. A hátán feszültek az izmok, bicepszei kellően kidolgozottak voltak, mellkasa szintén, hasán legalább 6-8 kocka volt, combja hosszú volt és szikár, vádlija ugyancsak izmos... Nem volt agyongyúrt izompacsirta, hanem finoman fordozódtak testén az izmok és ez elég.. vonzó látványt nyújtott számomra. Egyszál rövidnadrágban ténykedett itt előttem, belőlem pedig újra azt az érzést váltotta ki, mint azon a reggelen, mikor megmentett az eséstől. A szívem heves iramban dobolt, a pulzosom az egekig szökött, én pedig kellőképpen megszédültem ahhoz, hogy elveszítsem az egyensúlyom. A karjaimon támaszkodtam, de most hirtelen berogytak a könyökeim és felmondták a szolgálatot. Kishíján beborultam a kádba, ha Eathen nincs olyan szemfüles, ott is végeztem volna. Elkapott és magához rántott, vészes közelségbe kerültem a mellkasával, kedvem lett volna végigcsókolni, mégsem tettem. Biztosra vettem, hogy a tekintetem tükrözött mindent, ujjaim megtalálták hátizamit. Finoman cirógattam, szaporán szedtem a levegőt, fájó bokám emléke tovaszállt, teljes mértékben elvesztettem a kontrollt magam felett - nem is érdekelt.
- Törődsz velem Eathen - suttogtam a mellkasába. Erősen megtartott és feállított, de nem húzódott el tőlem. Nem is engedtem volna akkor, azt hiszem...
- Persze, hogy törődöm veled. Egy idióta vagy, de fontos vagy nekem.
- Igazad van. Adok neked valamit - kissé elhúzódtam tőle, és a nyakamhoz nyúltam. Áthúztam a fejemen a nyakláncot és felé nyújtottam.
- Nem, ezt nem fogom elfogadni.
- De igen... akarom, hogy valami emlékeztessen rám - feleltem nem törődöm hangnemben és beleraktam a nyakába a nyakláncot. - Egyébként is fiús darab. Neked jobban áll - sóhajtottam és végigsimítottam az i love you feliraton. Kissé elmosolyodtam, végigsimítottam a mellkasán és megpróbáltam viszonylag gyorsan kikerülni őt, és letelepedni a konyhába, ahol várt rám a kávém. Ezek után esélytelen volt számomra, hogy aludjak.
Ezek után próbáltam urrá lenni a bennem lévő vágyakon, hogy teperjem le Eathent. Próbáltam kiűzni a fejemből azokat a képeket, amint Eathen teste és az én testem a szerelemtől fűtve eggyé válik...
Még mindig nem tudom mi történik velem, hiszen ma még a kocsiban azt mondtam, nem tudom elképzelni őt úgy, mint a szerelmemet - most meg perverz gondolataim támadtak a semmiből. Nem tudom sejtett-e valamit ebből az egészből, de ahogy kilépett a fürdőszobából le sem tudtam venni a szemem a testéről, lábairól... egyszerűen elolvadtam, bárgyú mosoly ült ki az arcomra - éreztem és tudtam - fogtam a kávét gyorsan az arcomba húztam és téééényleg próbáltam megregulázni magam. Mondhatom nem sok sikerrel. Eathen ahelyett, hogy visszament volna a szobába leült velem szembe és rámmosolygott.
- Hogy van a lábad? - kérdezte halkan. Mielőtt megszólaltam volna ittam egy korty kávét, majdnem ki is köptem, mert 1. hideg volt, 2. iszonyatosan keserű volt.
- Túlélem. Köszönöm, hogy elláttad...
- Ugyan. Ez a legkevesebb, ha már egyszer én okoztam a balesetet - vállat rántott és mosolygott. Nem tudtam eldönteni mi lett vele, mire fel ez a nagy jókedv, de jobbnak láttam, ha felállok és orvosolom a kávémmal megesett problémákat.
- Kérsz egy kávét? - kérdeztem, mire bólintott.
Csend volt. Csak annyi zaj volt, amit a kávéfőzés igényelt, nem kommunikáltunk, ami egyre jobban kezdett zavarni, de olyan pirulós módon, ugyanis nem tudtam kiverni azt a képet a fejemből, amint Eathen édesen megcsókol, majd halad lejjebb, végül összeolvad a testünk... Hiába próbáltam a kávéra koncentrálni, nem ment... és az a tény, hogy minden mozdulatomat árgus szemekkel figyeli nem segített rajtam. Amikor hátrafordultam és már kérdeztem volna valamit, láttam, hogy mélabús tekintettel mered a nyakláncra és a hüvelykujjával simogatja a felületét.
Felhagytam a piszkálódó kérdésekkel, inkább kitöltöttem a kávét és hangtalanul elé helyeztem. Bicegve elmentem a sajátomért, visszacsusszantam a helyemre és továbbra is megmaradt közöttünk a harmadik személy: a csend.
- Miért adtad nekem? - kérdezte egyszercsak. Elkellett gondolkodnom a válaszon. Először is azért, mert ez egy hirtelen felindulásból született ötlet volt... másodszor tényleg szeretem őt, amit a nyaklánc jól jelképelt - csak épp nem tudom hogyan, miként szeretem őt. És ha elszakadnánk egymástól, akartam, hogyha ránéz a nyakláncra én jussak eszébe.
- Mert megérdemled. Egykor szeretett engem valaki aki nekem szánta. És én most... neked adom.
- Tartsd meg Samantha. Ez az egyetlen emléked Bradről - felém tolta az ezüst láncot, de én megráztam a fejem.
- Rengeteg emlékem van róla... a nyaklánc csak egy jelkép.
- A halálos ágyán feküdt és megeskette az anyját, hogy eljuttatja hozzád. Én tiszteletben akarom tartani a döntését, miképpen neked adta - válaszolta kimért hangon.
- Tudod... azt hiszem... ha most neked adom, azzal lezárhatom a Brades korszakomat. Igazad volt. Brad meghalt. Túl kell lépnem rajta.
- Áh. Nézd, dühös voltam amikor ezt mondtam, inkább felejtsd el és tedd el a nyakláncot - viszakozott és a tekintete rögtön bűnbánó volt.
- Nem, igazad volt és tedd már el te az istenért. Neked adom és kész. Ne tagadd meg az ajándékom, mert megsértődöm - válaszoltam tettetett durcás hangon, majd elmosolyodtam, ahogy beletörődően felsóhajtott és a nyakába akasztotta a láncot. - Mindjárt más.
Ez után nem beszéltünk. Ismét beállt közénk a csend. Lassan kortyolgattam a forró kávémat, (a mikró csodákra képes) ahogy ő is a sajátját. Az asztal alatt kinyújtóztatta a lábát, így hozzáért a keresztbe tett lábamhoz és ezzel újabb érzelmi lavinát indított el bennem. Belenéztem a szemeibe, állta a tekintetem. Egy ideig ment a farkasszemezés, végül én adtam fel és elnéztem. Erősen elpirultam, éreztem, ahogy hirtelen melegség önti el a testem és kipirul az arcom. Fújtottam egyet, megittam az utolsó kortyot is, majd az órára pillantottam.
- Fél 6. Megnézem a Napfelkeltét - mondtam mellesleg hangnemben, mintegy megjegyezve önmagamnak. Valójában ürügy volt, hogy elmenekülhessek tőle. Egyértelműen zavarban voltam, amit ő is észrevett, és ahogy elnéztem őt, nagyon is szórakoztatta a helyzet. Felkecmeregtam az asztaltól, majd nehézkesen, alig mertem ránehezedni a rossz lábamra, elvánszorogtam a konyha túlsó végébe, ahol az ablak volt. A múltkor is itt ültem, miközben cigarettáztam. Szerettem beülni az ablakba. Mindig tartottam ott egy doboz cigit, szükség esetére. Kitártam az ablakot, kitámasztottam egy ott tartott fadarabbal és beültem a párkányra. Kihalásztam a dobozból egy szál cigit és rágyújtottam.
Jólesően fújtam ki a füstöt a számon és orromon, hátrahajtottam a fejem és néztem az eget. Nagyon lassan kezdett narancsos árnyalatba úszni a kék égbolt. Észbontó látványt nyújtott, bár kicsit zavart a varázson a csípős reggeli levegő.
Lenéztem az utcára, autók és taxik sora árasztotta el az utat, fiatalok szálltak ki és be, aktatáskás ürgék sétáltak a járdán, fülükre szorított telefonnal. Szombat reggel van és sokak számára ez nem szabadnap. Nekem igen. Mióta Nicknél dolgozom, mint pincérnő és bárénekesnő a szombat és vasárnap nekem szabadnap.
Elnyomtam egy ásítást és tovább figyeltem ahogy a Nap egyre magasabban szökik fel az égboltra. Gyerekkoromban arról ábrándoztam, hogy egyszer festő leszek és a Napot, Holdat, csillagokat fogom vászonra vinni. Sosem teljesült ez az álmom, ugyanis oltári nagy béna veszett el bennem festés terén.
Már majdnem végeztem a jó reggelt cigarettámmal, amikor megéreztem magam mögött Eathen jelenlétét.
- Állandóan a frászt akarod rám hozni azzal, hogy ebben az ablakban ülsz? - mögém lépett és végigsimított a vállamon. - Gyere be. Egy szál semmibe vagy, megfogsz fázni...
- Csak a Napfelkeltét nézem Eat. Ne törd meg a varázst. Maradj csendbe, és nézd te is - mondtam halkan. A városra pöccintettem a megmaradt cigarettámat, majd végleg csendben maradtunk. Már csak pár percem maradt amíg kiélvezhetem ezt az eseményt.
Eathen hallgatott rám és nem szólalt meg többet. Utólag azt mondom, bár inkább beszélt volna tovább.
Éreztem ahogy teljesen mellém lép, megcirógatta a karomat, kulcscsontomat, majd az arcomat. Annyira gyengéden érintett meg, hogy végigfutott a testemen a libabőr. Ránéztam, mire elmosolyodott, a hónom alá nyúlt és felemelt. Viszonylag könnyedén, nem hittem volna, hogy ilyen egyszerűen feltud emelni. Fájó lábam miatt félig-meddig rátámaszkodtam, a vállára döntöttem a fejem és valahogy már nem érdekelt a Nap.
Éreztem bőrének illatát, kezem alatt selymességét és jólesően elmosolyodtam.
- Ne haragudj rám Eathen. Tudom, hogy egy rémes nőszemély vagyok - sóhajtottam és átkaroltam a nyakát, de a fejem továbbra is a vállának döntöttem. Ő is felsóhajtott, majd szorosabban vont magához.
- Nehéz rád haragudni, ugye tudod? Valójában inkább a körülményekre haragszom és nem rád.
- Jó. Örülök.
- Sam... miért jöttél el New Yorkból? Ott is lehettél volna bárénekesnő.
- Én csak... azt hiszem elkellett menekülnöm onnan. Úgy gondolom, ha ott éneklek azzal megsértem Bradet, olyan mintha hátbaszúrnám azzal, hogy nem a bandának éneklek többé.
- Ez baromság.
- Tudom, de így érzek.
- Sokat gondolsz az apádra?
- Bradra többet. Szörnyű tudom. Megrendített a halála, felnevelt és szeretett és én is őt, de nem alakult ki köztünk olyan szoros kapcsolat. És az ő halálára valamennyire már felvoltam készülve.
- Értem - tartott egy kis szünetet, éreztem, hogy elbizonytalanodik és magában viaskodik, hogy feltegye-e a következő kérdést. - Hogy érzel.. a... hogy érzel a babával kapcsolatban? - a kérdés után rögtön elhallgatott, én pedig megmerevedtem a karjaiban. Az eset óta nem hoztuk szóba őt. Meg sem próbáltam titkolni mennyire érzékenyen érint a téma, teljesen "beleomlottam" a karjaiba, majd lassan és halkan válaszoltam.
- Mindennap gondolok rá. Hiányzik. Fáj az emléke. Megakartam szülni. Felakartam nevelni. Veled Eathen.
- Tudom, édesem. Tudom... valójában nekem is hiányzik. Egészen megbarátkoztam azzal a ténnyel, hogy apa lesz belőlem. Na meg reménykedtem abban, hogy a baba majd összehoz minket... teljesen - ahogy felnéztem az arcára, láttam, hogy egy halvány pír jelenik meg rajta és ez megmosolyogtatott.
- Ha akkor kicsit jobban figyelek magamra...
- Nem a te hibád volt. Meghalt Brad, elég nagy megrázkódtatáson mentél keresztül. Nem tudtál rendesen enni és aludni ami természetes. Nem a te hibád, hogy legurultál a lépcsőn kedvesem. Ne emészd magad többet emiatt. Egyébként, nem sokkal később meghalt az édesapád... nem is tudtál volna a babára elegendő figyelmet fordítani.
- Nem akartam őt is elveszíteni.
- Tudom - gyengéden cirógatta a hátamat, a gerincem vonalát ami elég ingerlő hatást gyakorolt rám, de mivel a témák elég.. komolyak voltak elterelődött a figyelmem a kezéről.
- Eathen... köszönöm, hogy szeretsz - nem akartam sírni, így összeszorítottam a szemeim és szám, hogy egy árulkodó hang se jöjjön ki rajta. Eathen nem mondott semmit, csak a karjaiban tartott és simogatott. Rettentő sokat jelentett nekem, hogy ő velem volt és van.
Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem fog elhagyni és hosszú éveket tölhetünk együtt. Vagy így vagy úgy. Úgy mint barátok... vagy úgy, mint szerelmesek.
