2011. augusztus 21., vasárnap

28. rész - Sam




Nem is tudom mi lett volna velem Eathen nélkül. Apám mit sem tudott a Braddel való kapcsolatomról, így ő nem tudott támogatni e nehéz időszakban. Valójában nem sok mindent tudott velem csinálni az apám, egyre többet gyengélkedett elég rossz bőrben volt mostanában. Bármennyire is önzőnek hangzik, nem tudtam 100%-san aggódni érte, ugyanis voltak még problémáim.

Amikor Brad... meghalt, egy részem vele együtt halt meg. Tudom, hogy kissé közhelyesen hangzik, de tényleg így volt. Nem tudtam enni, nem tudtam aludni, nem tudtam gondolkodni - nehéz volt létezni.
Sok időt töltöttem Eathennel. Sosem avattam őt be teljes mértékig a szerelmünkbe - és annak gyümölcsébe - de tudtam, hogy csak idő kérdése és mindent elfogok neki mondani. Vagy ő fog kérdezősködni az állapotom miatt, de ezt nem szeretném kivárni.
Féltem... féltem, mert amikor megtudtam, hogy terhes vagyok boldog voltam. Boldoggá tett a tudat, hogy van egy apró kisember bennem, amit én és Brad hoztunk össze, és ha beszélnék vele, talán együtt felnevelhetnénk. Aztán elkezdtem reálisan nézni a dolgokat, és úgy döntöttem nem mondom még el neki egy kis ideig. Hiszen... hónapok óta van köztünk ez a kapcsolat, és nem szakított még Adriennel. Pedig én úgy veszem észre, hogy kölcsönösen szeretjük egymást. De ha beállítok hozzá azzal, hogy figyelj gyerekem lesz tőled, lehet sarokba szorítva fogja magát érezni és én nem akarom, hogy kényszerből szakítson Adriennel és kezdjen velem normális kapcsolatot. De aztán... minden felborult. A sors furcsa fintora úgy hozta, hogy elkelljen hessegetnem ezeket a vágyálmokat, mert ő nem éli meg azt az időt, amikor majd megfogom szülni ezt a babát. És borzasztóan rémisztett a tudat, hogy ő Tényleg meghalt, és nem lesz velem többet.

Én... nem mentem el a temetésre. Nem tudtam megtenni. Nem tudtam tettetni azt, hogy csak egy szimpla barát vagyok Brad szülei és barátnője előtt. Teljesen összetörtem volna, így csak otthon vártam Eathenre, aki megígérte, hogy átjön ha vége lesz a temetésnek. Inkább apám körül kezdtem legyeskedni, amit meg ő unt meg egy kis idő után és kizavart a szobájából. Nem bántam, nem tudtam rá koncentrálni, egyszerűen átmentem a saját szobámba leültem az ágyra és meredtem az ajtóra. A sarokban szőtt pókhálót kémleltem, a falak régi, rücskös felületét tanulmányoztam, az ajtóm fa erezetén a hibákat figyeltem, majd sorra vettem minden bútordarabomat és azokon a hibákat, csak hogy ne kelljen arra gondolnom a pap imával búcsúzik Bradtől.

Aztán arra gondoltam, hogy a francba tudok itt élni. Olyan mint egy gonosz kastély. Hatalmas, üres és sötét. Rideg és hűvös. A legnagyobb melegben is alig van bent 20 fok. Halloween-kor a gyerekek alig merik megközelíteni a házat, mert olyan mint a mesékben és filmekben. Az a tudat, hogy csak én és apám lakjuk ezt a lepratelepet elszomorított és feldühített. Régen elkellett volna adnunk és egy kisebbe költöznünk, de nem mi itt maradtunk.

A semmi gondolataimból egy ajtókopogás és csengő zökkentett ki. Mint golyó a puskából úgy futottam le a lépcsőn, át a nappalin és előszobán, hogy kitárhassam a bejárati ajtót. Eathennek gyászos képe volt. A szemei sötétek és szomorúk voltak. Arcvonásai merevek, öltözéke elegáns de egyszerűen gyászos, testtartása is merev volt és bár megacélozta magát - előttem - tudtam, hogy belül szenved akárcsak én, hiszen elvesztette a legeslegjobb barátját, akivel pólyás koruk óta ismerték egymást, sőt távoli rokoni kapcsolatban is álltak egymással.

Elengedtem az ajtót és magamhoz szorítottam, hogy érezze én is itt vagyok neki, nem csak fordítva igaz ez, mindkettőnknek nehéz de együtt átvészeljük.. valahogy. Pár perces ölelkezés után kézenfogtam és felvezettem a szobámba.
Leültünk az ágyra meredtünk egymásra és nem kellett semmit sem mondanunk. Én nem akartam kérdezni a délelőtt esedékes temetésről, neki pedig nem volt kedve beszélni. Hosszú percek, talán egy fél óra múlva megtört a jég és keservesen felsóhajtott. Az arcán jól kivehető volt a szomorúság ismert jegyei, szemei megteltek könnyel és eltakarta az arcát.
Elhúztam a kezeit, hiszen nem szükséges szégyellnie magát előttem. Meglazítottam a nyakkendőjét, átbújtattam a fején, levettem a zakóját, kigomboltam a felső gombokat az ingjén, levettem a cipőit és hátrahúztam magammal az ágytámlámhoz. Az ölembe húztam a fejét és gépszerűen simogatni, cirógatni kezdtem a haját miközben az én szemeim is elteltek könnyekkel. A térdemet szorította - önuralmának jele - és nem hagyta, hogy maga alá temessék az érzelmei.
Tiszteltem érte. Én nem tudtam ezt megtenni. Bár már én is csak halkan sírdogáltam, nem volt értelme a hisztérikus kirohanásoknak és zokogásnak.

Órákkal később még is kérdezősködni kezdtem.
- Sokan voltak? - a kérdésemre csak egy bólintással válaszolt. - Hogy viselték? A szülei!?
- Az apja tartotta magát, az anyja összevolt törve.
- Adrien?
- Nem beszéltem vele. Sírt - tőszavakban válaszolt, így levettem, hogy nem akar beszélgetni. - Az anyja ezt adta oda nekem - lemászott az ágyról a földre dobott zakójához lépett, felvette és keresni kezdett valamit a zsebeiben. Amikor visszajött az összeszorított markából átejtette a kezembe a nyakláncot. Egy átlagos dögcédula volt, annyi különbséggel, hogy ez kör alakú volt. De felismertem, Brad hordta egy párszor.
- Azt mondta az anyja, ezt neked szánja. És Brad üzeni... hogy... remek egyedülálló szülő lesz belőled - figyeltem az arcát miközben ezt mondta. Az arcizmai megfeszültek egy pillanatra a szemeiben pedig valami megvillant, de egy perccel később ugyanolyan volt, mint korábban és visszamászott hozzám. Lehúzott az ágyra fekvő helyzetbe, eligazított a mellkasán és most ő cirógatta a hajamat, arcomat, homlokomat. A könnyeim útnak indultak és nem tudtam megszólalni. A nyaklánc "medál" részét simogattam és piszkáltam, amikor megéreztem, hogy van bele valami írva. Nem nagy betűkkel és a hátoldalán, de éreztem. Megnéztem.

"I love you"

Lehet, hogy túl egyszerű és megint csak közhelyes, de... Nekem elég volt. Rátekertem a csuklómra, szipogtam egy párat, majd beszélni kezdtem.
- Eathen... terhes vagyok - amint kimondtam kisebb megkönnyebbülés kerített hatalmába. Válaszolhatott volna gúnyosan, hogy már tudja, de ő csendben maradt és rendületlenül nyugtatott finom érintéseivel. Érezte, hogy egy újabb kiborulás szélén állok. - 6. hétben vagyok... és félek.
- Remek anya lesz belőled - csitított. - És nem kell egyedülállónak lenned. Sajátomként fogom felnevelni veled együtt. Mindig melletted leszek, nem foglak sosem elhagyni. Erről biztosíthatlak.

Sírva néztem fel rá, feltápászkodtam, majd könnyed csókot leheltem az arcára és nyaka köré fontam a kezeimet. Úgy szorítottam magamhoz, mintha attól tartanék, hogy őt is elfogom veszíteni.


És most tessék. Lehet, hogy tényleg ő is csak kifog sétálni az életemből. Az újabb elmélkedés kezdetéből a kávéfőző hangos "karattyolása" zökkentett ki. Kifutott a gázra a kávé én pedig szidalmazni kezdtem mindent ami körülöttem volt. Valahogy sikerült kitölteni egy bögrébe a kávét és visszaültem a kanapéra.
Megdörzsöltem a szemem és a halántékom, majd rádöbbentem, hogy elfáradtam. Kifárasztott a visszaemlékezés és nem is kívántam már a kávét.

Még szomorúbb lettem, féltem, hogy mindjárt sírva fakadok - megint - így lecsaptam az asztalra a bögrét, tele kávéval és becaplattam a szobába. Az órára vetettem egy pillantást, a mutatók határozottan hajnali fél 4-et mutattak. Amint benyitottam a szobába, némi fény is beszökött így jól láthattam, hogy Eathen nyugodtan alszik. Bezártam az ajtót így persze korom sötét lett, a vaksötétben próbáltam elsomfordálni az ágyamig, több valamibe is belerúgtam, majd valamiben megbotlottam, de mielőtt eleshettem volna visszanyertem az egyensúlyom, mindeközben kicsavarodott a bokám és észveszejtő fájdalom nyilallt belé. Ez egy kisebb sikolyt követelt, majd egy hangosabb káromkodást, majd feleszmélést és a nem tökéletes sikerrel eljutott ágyamba vetettem magam és elbújtam a takaró alá.
- Mi a francot művelsz? - hallottam a dühödt motyogást.
- Ne.. haragudj... nem... nem volt szándékos - kiszöktek a könnyek a szememből, eszméletlenül megfájdult a lábam. Kibújtam a takaró alól és fájó testrészem tapogattam, miközben sziszegtem.
- Nem törted el, ugye? - kérdezte némi aggodalommal a hangjában.
- Nem hiszem... csak... csak nagyon fáj. De túl élem nyugalom - kész küzdelem úgy beszélni, hogy ne lehessen kihallani belőle mennyire szenvedek a lábam miatt. Tuti kificamítottam - minimum. - Csak egy apróbb ficam... semmi több. Ne aggódj - nyugtattam, mivel nem érkezett válasz.
- Megyek teszek rá vizesruhát, mielőtt a duplájára duzzadna - nyökögtam és felálltam, majd újra nekiveselkedtem az útnak. Egylábon, vagy sántikálva, nyöszörögve és jajgatva "mentem", míg nem megéreztem egy erős kéz szorítását a derekamon és vállamon.
- Itt vagyok. Támaszkodj rám. Segítek - lágy volt a hangszíne, amit már annyira hiányoltam. Ha tudom, hogy egy bokaficam kell ahhoz hogy újra normálisan beszéljen velem, hamarabb megtettem volna. Elvezetett a fürdőszobába, leültetett a kád szélére és keresgélni kezdett az elsősegélyes dobozban. Miután talált némi kötszert, meg nem tudom miféle anyagot, tüzetesebben megvizsgálta a bokámat.
- Hát egy ideig lemondhatsz a magassarkúkról - mondta halvány mosollyal a szája szegletében.
- Ó, ne már! Tudod, hogy mindenhova olyanban megyek.
- Hát most szerintem nagyon menni sem fogsz. Határozottan kificamodott a bokád, kedvesem - végigsimított a duzzadt felületen, majd elkezdte rátekerni a jéghideg vizes cuccokat. Nyüszítettem, de csak halkan, hogy ne tartson puhánynak, közben majd bepisiltem a fájdalomtól. Igen. Igenis puhány vagyok, meg kell valljam. - Olyan béna vagy - kuncogott fel.
- Ne röhögjél ki, világos? Amúgy is... te vagy a hibás.
- Één? Mégis, hogy jövök én a képbe?
- Úgy, drágám, hogy egyre több álmatlan éjszakával ajándékozol meg, én meg kimentem és fél 4-kor végre elég fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy hunnyak pár órát... és mivel túl óvatos akartam lenni, nehogy felébresszelek legszebb álmaid egyikéből, megbotlottam valamiben és kicsavarodott a bokám. Tökre te tehetsz róla... - dünnyögtem durcásan és elfordítottam a fejem, miközben elutasítóan összefontam a karom a mellem előtt. Nem válaszolt, csak halkan nevetgélni kezdett. Elkezdte letekerni a lábamról a gézdarabokat, meg különböző anyagokat.
- Hülye vagy? Ne szedd le! Most mégegyszer kiteszel ezeknek a szar megpróbáltatásoknak? - a hisztérika halványabb jele csengett ki a hangomból, ő pedig jól szórakozott rajtam.
- Csak bekenem a lábad fájdalomcsillapító géllel. Hűsíti a bokádat, nyugtatja a bőrt meg stb.. csak az előbb elfelejtettem.

Abbahagyta a nevetgélést és precíz figyelemmel kezdte el belesimogatni a bőrömbe a gélt. Elállt a lélegzetem a hűvös hidegtől amit a kenőcs áraztott magából, majd más dolgom híján figyelni kezdtem Eathent.

Izmos volt. Régebben sokat járt edzőterembe. A hátán feszültek az izmok, bicepszei kellően kidolgozottak voltak, mellkasa szintén, hasán legalább 6-8 kocka volt, combja hosszú volt és szikár, vádlija ugyancsak izmos... Nem volt agyongyúrt izompacsirta, hanem finoman fordozódtak testén az izmok és ez elég.. vonzó látványt nyújtott számomra. Egyszál rövidnadrágban ténykedett itt előttem, belőlem pedig újra azt az érzést váltotta ki, mint azon a reggelen, mikor megmentett az eséstől. A szívem heves iramban dobolt, a pulzosom az egekig szökött, én pedig kellőképpen megszédültem ahhoz, hogy elveszítsem az egyensúlyom. A karjaimon támaszkodtam, de most hirtelen berogytak a könyökeim és felmondták a szolgálatot. Kishíján beborultam a kádba, ha Eathen nincs olyan szemfüles, ott is végeztem volna. Elkapott és magához rántott, vészes közelségbe kerültem a mellkasával, kedvem lett volna végigcsókolni, mégsem tettem. Biztosra vettem, hogy a tekintetem tükrözött mindent, ujjaim megtalálták hátizamit. Finoman cirógattam, szaporán szedtem a levegőt, fájó bokám emléke tovaszállt, teljes mértékben elvesztettem a kontrollt magam felett - nem is érdekelt.
- Törődsz velem Eathen - suttogtam a mellkasába. Erősen megtartott és feállított, de nem húzódott el tőlem. Nem is engedtem volna akkor, azt hiszem...
- Persze, hogy törődöm veled. Egy idióta vagy, de fontos vagy nekem.
- Igazad van. Adok neked valamit - kissé elhúzódtam tőle, és a nyakamhoz nyúltam. Áthúztam a fejemen a nyakláncot és felé nyújtottam.
- Nem, ezt nem fogom elfogadni.
- De igen... akarom, hogy valami emlékeztessen rám - feleltem nem törődöm hangnemben és beleraktam a nyakába a nyakláncot. - Egyébként is fiús darab. Neked jobban áll - sóhajtottam és végigsimítottam az i love you feliraton. Kissé elmosolyodtam, végigsimítottam a mellkasán és megpróbáltam viszonylag gyorsan kikerülni őt, és letelepedni a konyhába, ahol várt rám a kávém. Ezek után esélytelen volt számomra, hogy aludjak.

Ezek után próbáltam urrá lenni a bennem lévő vágyakon, hogy teperjem le Eathent. Próbáltam kiűzni a fejemből azokat a képeket, amint Eathen teste és az én testem a szerelemtől fűtve eggyé válik...
Még mindig nem tudom mi történik velem, hiszen ma még a kocsiban azt mondtam, nem tudom elképzelni őt úgy, mint a szerelmemet - most meg perverz gondolataim támadtak a semmiből. Nem tudom sejtett-e valamit ebből az egészből, de ahogy kilépett a fürdőszobából le sem tudtam venni a szemem a testéről, lábairól... egyszerűen elolvadtam, bárgyú mosoly ült ki az arcomra - éreztem és tudtam - fogtam a kávét gyorsan az arcomba húztam és téééényleg próbáltam megregulázni magam. Mondhatom nem sok sikerrel. Eathen ahelyett, hogy visszament volna a szobába leült velem szembe és rámmosolygott.
- Hogy van a lábad? - kérdezte halkan. Mielőtt megszólaltam volna ittam egy korty kávét, majdnem ki is köptem, mert 1. hideg volt, 2. iszonyatosan keserű volt.
- Túlélem. Köszönöm, hogy elláttad...
- Ugyan. Ez a legkevesebb, ha már egyszer én okoztam a balesetet - vállat rántott és mosolygott. Nem tudtam eldönteni mi lett vele, mire fel ez a nagy jókedv, de jobbnak láttam, ha felállok és orvosolom a kávémmal megesett problémákat.
- Kérsz egy kávét? - kérdeztem, mire bólintott.

Csend volt. Csak annyi zaj volt, amit a kávéfőzés igényelt, nem kommunikáltunk, ami egyre jobban kezdett zavarni, de olyan pirulós módon, ugyanis nem tudtam kiverni azt a képet a fejemből, amint Eathen édesen megcsókol, majd halad lejjebb, végül összeolvad a testünk... Hiába próbáltam a kávéra koncentrálni, nem ment... és az a tény, hogy minden mozdulatomat árgus szemekkel figyeli nem segített rajtam. Amikor hátrafordultam és már kérdeztem volna valamit, láttam, hogy mélabús tekintettel mered a nyakláncra és a hüvelykujjával simogatja a felületét.
Felhagytam a piszkálódó kérdésekkel, inkább kitöltöttem a kávét és hangtalanul elé helyeztem. Bicegve elmentem a sajátomért, visszacsusszantam a helyemre és továbbra is megmaradt közöttünk a harmadik személy: a csend.
- Miért adtad nekem? - kérdezte egyszercsak. Elkellett gondolkodnom a válaszon. Először is azért, mert ez egy hirtelen felindulásból született ötlet volt... másodszor tényleg szeretem őt, amit a nyaklánc jól jelképelt - csak épp nem tudom hogyan, miként szeretem őt. És ha elszakadnánk egymástól, akartam, hogyha ránéz a nyakláncra én jussak eszébe.
- Mert megérdemled. Egykor szeretett engem valaki aki nekem szánta. És én most... neked adom.
- Tartsd meg Samantha. Ez az egyetlen emléked Bradről - felém tolta az ezüst láncot, de én megráztam a fejem.
- Rengeteg emlékem van róla... a nyaklánc csak egy jelkép.
- A halálos ágyán feküdt és megeskette az anyját, hogy eljuttatja hozzád. Én tiszteletben akarom tartani a döntését, miképpen neked adta - válaszolta kimért hangon.
- Tudod... azt hiszem... ha most neked adom, azzal lezárhatom a Brades korszakomat. Igazad volt. Brad meghalt. Túl kell lépnem rajta.
- Áh. Nézd, dühös voltam amikor ezt mondtam, inkább felejtsd el és tedd el a nyakláncot - viszakozott és a tekintete rögtön bűnbánó volt.
- Nem, igazad volt és tedd már el te az istenért. Neked adom és kész. Ne tagadd meg az ajándékom, mert megsértődöm - válaszoltam tettetett durcás hangon, majd elmosolyodtam, ahogy beletörődően felsóhajtott és a nyakába akasztotta a láncot. - Mindjárt más.

Ez után nem beszéltünk. Ismét beállt közénk a csend. Lassan kortyolgattam a forró kávémat, (a mikró csodákra képes) ahogy ő is a sajátját. Az asztal alatt kinyújtóztatta a lábát, így hozzáért a keresztbe tett lábamhoz és ezzel újabb érzelmi lavinát indított el bennem. Belenéztem a szemeibe, állta a tekintetem. Egy ideig ment a farkasszemezés, végül én adtam fel és elnéztem. Erősen elpirultam, éreztem, ahogy hirtelen melegség önti el a testem és kipirul az arcom. Fújtottam egyet, megittam az utolsó kortyot is, majd az órára pillantottam.
- Fél 6. Megnézem a Napfelkeltét - mondtam mellesleg hangnemben, mintegy megjegyezve önmagamnak. Valójában ürügy volt, hogy elmenekülhessek tőle. Egyértelműen zavarban voltam, amit ő is észrevett, és ahogy elnéztem őt, nagyon is szórakoztatta a helyzet. Felkecmeregtam az asztaltól, majd nehézkesen, alig mertem ránehezedni a rossz lábamra, elvánszorogtam a konyha túlsó végébe, ahol az ablak volt. A múltkor is itt ültem, miközben cigarettáztam. Szerettem beülni az ablakba. Mindig tartottam ott egy doboz cigit, szükség esetére. Kitártam az ablakot, kitámasztottam egy ott tartott fadarabbal és beültem a párkányra. Kihalásztam a dobozból egy szál cigit és rágyújtottam.

Jólesően fújtam ki a füstöt a számon és orromon, hátrahajtottam a fejem és néztem az eget. Nagyon lassan kezdett narancsos árnyalatba úszni a kék égbolt. Észbontó látványt nyújtott, bár kicsit zavart a varázson a csípős reggeli levegő.
Lenéztem az utcára, autók és taxik sora árasztotta el az utat, fiatalok szálltak ki és be, aktatáskás ürgék sétáltak a járdán, fülükre szorított telefonnal. Szombat reggel van és sokak számára ez nem szabadnap. Nekem igen. Mióta Nicknél dolgozom, mint pincérnő és bárénekesnő a szombat és vasárnap nekem szabadnap.
Elnyomtam egy ásítást és tovább figyeltem ahogy a Nap egyre magasabban szökik fel az égboltra. Gyerekkoromban arról ábrándoztam, hogy egyszer festő leszek és a Napot, Holdat, csillagokat fogom vászonra vinni. Sosem teljesült ez az álmom, ugyanis oltári nagy béna veszett el bennem festés terén.

Már majdnem végeztem a jó reggelt cigarettámmal, amikor megéreztem magam mögött Eathen jelenlétét.
- Állandóan a frászt akarod rám hozni azzal, hogy ebben az ablakban ülsz? - mögém lépett és végigsimított a vállamon. - Gyere be. Egy szál semmibe vagy, megfogsz fázni...
- Csak a Napfelkeltét nézem Eat. Ne törd meg a varázst. Maradj csendbe, és nézd te is - mondtam halkan. A városra pöccintettem a megmaradt cigarettámat, majd végleg csendben maradtunk. Már csak pár percem maradt amíg kiélvezhetem ezt az eseményt.

Eathen hallgatott rám és nem szólalt meg többet. Utólag azt mondom, bár inkább beszélt volna tovább.
Éreztem ahogy teljesen mellém lép, megcirógatta a karomat, kulcscsontomat, majd az arcomat. Annyira gyengéden érintett meg, hogy végigfutott a testemen a libabőr. Ránéztam, mire elmosolyodott, a hónom alá nyúlt és felemelt. Viszonylag könnyedén, nem hittem volna, hogy ilyen egyszerűen feltud emelni. Fájó lábam miatt félig-meddig rátámaszkodtam, a vállára döntöttem a fejem és valahogy már nem érdekelt a Nap.
Éreztem bőrének illatát, kezem alatt selymességét és jólesően elmosolyodtam.
- Ne haragudj rám Eathen. Tudom, hogy egy rémes nőszemély vagyok - sóhajtottam és átkaroltam a nyakát, de a fejem továbbra is a vállának döntöttem. Ő is felsóhajtott, majd szorosabban vont magához.
- Nehéz rád haragudni, ugye tudod? Valójában inkább a körülményekre haragszom és nem rád.
- Jó. Örülök.
- Sam... miért jöttél el New Yorkból? Ott is lehettél volna bárénekesnő.
- Én csak... azt hiszem elkellett menekülnöm onnan. Úgy gondolom, ha ott éneklek azzal megsértem Bradet, olyan mintha hátbaszúrnám azzal, hogy nem a bandának éneklek többé.
- Ez baromság.
- Tudom, de így érzek.
- Sokat gondolsz az apádra?
- Bradra többet. Szörnyű tudom. Megrendített a halála, felnevelt és szeretett és én is őt, de nem alakult ki köztünk olyan szoros kapcsolat. És az ő halálára valamennyire már felvoltam készülve.
- Értem - tartott egy kis szünetet, éreztem, hogy elbizonytalanodik és magában viaskodik, hogy feltegye-e a következő kérdést. - Hogy érzel.. a... hogy érzel a babával kapcsolatban? - a kérdés után rögtön elhallgatott, én pedig megmerevedtem a karjaiban. Az eset óta nem hoztuk szóba őt. Meg sem próbáltam titkolni mennyire érzékenyen érint a téma, teljesen "beleomlottam" a karjaiba, majd lassan és halkan válaszoltam.
- Mindennap gondolok rá. Hiányzik. Fáj az emléke. Megakartam szülni. Felakartam nevelni. Veled Eathen.
- Tudom, édesem. Tudom... valójában nekem is hiányzik. Egészen megbarátkoztam azzal a ténnyel, hogy apa lesz belőlem. Na meg reménykedtem abban, hogy a baba majd összehoz minket... teljesen - ahogy felnéztem az arcára, láttam, hogy egy halvány pír jelenik meg rajta és ez megmosolyogtatott.
- Ha akkor kicsit jobban figyelek magamra...
- Nem a te hibád volt. Meghalt Brad, elég nagy megrázkódtatáson mentél keresztül. Nem tudtál rendesen enni és aludni ami természetes. Nem a te hibád, hogy legurultál a lépcsőn kedvesem. Ne emészd magad többet emiatt. Egyébként, nem sokkal később meghalt az édesapád... nem is tudtál volna a babára elegendő figyelmet fordítani.
- Nem akartam őt is elveszíteni.
- Tudom - gyengéden cirógatta a hátamat, a gerincem vonalát ami elég ingerlő hatást gyakorolt rám, de mivel a témák elég.. komolyak voltak elterelődött a figyelmem a kezéről.
- Eathen... köszönöm, hogy szeretsz - nem akartam sírni, így összeszorítottam a szemeim és szám, hogy egy árulkodó hang se jöjjön ki rajta. Eathen nem mondott semmit, csak a karjaiban tartott és simogatott. Rettentő sokat jelentett nekem, hogy ő velem volt és van.

Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem fog elhagyni és hosszú éveket tölhetünk együtt. Vagy így vagy úgy. Úgy mint barátok... vagy úgy, mint szerelmesek.

Díj :)

Sziasztok!

Mielőtt megijednétek, nem csak az ajándékba kapott Díj miatt jöttem. :)
Tudom, hogy 2 hétig nem volt friss pedig kb másfél hete kész van a fejezet. :$ A múlthetem elég... sűrű voolt, keresztelőbe készülődtünk, segítkeztünk és stb. Esélyem sem volt gépezni... aztán ezen a héten egyszerűen nem tudtam géphez ülni, meg voltak még bonyodlmak. De arra kérek mindenkit tartson még ki egy kicsit, hiszen a blog igen csak a véghez közeledik. Eddig nem nagyon szállt meg az ihlet más történettel kapcsolatba, de biztos vagyok benne, hogy lesz még itt történetem. :)

Na tehát:

Szabályok:
1.Tedd ki a logót a blogodra!
2.Köszönd meg a díjat attól akitől kaptad!
3.Írj ki magadról 7 dolgot!
4.Küld tovább 7 írónak(ne felejtsd el belinkelni a blogjukat)!
5.Hagyj megjegyzést a blogjukon,ho
gy meglepetés várja őket!



Naaaagyon szépen köszönöm ezt a díjat Juciinak, igazán jól esett, hogy úgy gondolja váratlan fordulataim vannak. :$ :))

Húú 7 dolog? Öm...

1. Nem tudok tervezni - leginkább blogjaimon látszik ez meg.
2. Szégyen de még most se tudom leírni Samantha vezetéknevét csak félig. :D
3. 17 éves vagyok, sosem voltam még szerelmes (csak az oviban de az nem számít..:D)
4. Most épp zselés hegyes körmöm van, 20 perc mire letudok írni egy mondatot. :D
5. Szeretem a japán animéket - kedvencem Nana. :)
6. Szeretem Selena Gomezt meg a Varázslók a Wawerly helyről-t. :D:d
7. Cipőmániás vagyok és olykor nem tudom eldönteni a Nike cipőkért vagy a magasarkúkért rajongok-e jobban. :D

1. Bolonde
2. Audrey
3. NaLine
4. nyc_girl
5. Kata
6. Szimy
7. Ééés még egyszer Bolonde :D

Na tehát akkor még egyszer ezer köszönet ezért a díjért! :)

2011. augusztus 3., szerda

27. rész - Sam

Sziasztok!

Na, hol is kezdjem?
Úgy tűnik nem tudom "papírra" vetni a gondolataimat. Tudom a végkimenetelt, tudom mit akarok csak épp nem tudom leírni. Ezért ment olyan nehezen megírnom azt a fejezetet.

Vagyis... tulajdonképpen, készen volt. De úgy éreztem hiányzik a végéről valami és marcangoltam magam mi legyen ott... végül tegnp egy óra alatt kiszenvedtem magamból körülbelül 10 sort... Még így sem érzem kereknek, de felteszem, mert nem akarok tovább várakoztatni... hátha valakit érdekel.
Igen, ez maró szarkazmus volt, ugyanis 1-2 emberen kívül nem hajlandó senki sem írni. Egyébként köszönöm a 3500 látogatót, tényleg öröm ilyen nagy számot látnom. :) De azért írjatok, főleg most, hogy úgy érzem egy elég ramaty részt hoztam össze. :|




Semmivel sem tudtam enyhíteni a bennem lévő bűntudatot és keserűséget. Eathen még sosem beszélt ilyen dühvel és megvetéssel a hangjában. Még sosem szembesített ezzel... ezzel a meztelen igazsággal. Szószerint letaglózott, és amikor elmondta mi zajlik le bennem - rávilágított jópár dologra ami vele kapcsolatos - annyira megdöbbentem-rémültem, hogy egy szó nélkül hátráltam a szobámba és kezdtem el marcangolni magam. Hisz mi mást tehettem volna?!

Annyira egyszerű életet képzeltem el magamnak itt San Franciscoban. Annyira egyszerűt. Elhagytam a problémákkal teli életemet New Yorkban, hogy tiszta lappal indíthassak itt. De nem tudtam. Elképzeléseim szerint, munkát keresek - pipálva - bérlek egy szobácskát - az is megvolt - alapítok egy zenekart - újabb pipa - és élek. Átlagosan, unalmasan, de életcéllal és stb. De Eathen utánam jött, berakott a luxusba, elhanyagoltam a munkám és a főnököm meg a zenekarom, mert ő, Travis és Jon nem hagyta nyugodni az elmém, a testem, vérem, lelkem mindenem.

Végül levontam azt a következtetést miszerint - akárhova mentem volna, nem azzal van probléma ahová megyek... hanem azzal amilyen vagyok. Ha mondjuk Chicagoba megyek, esélyes, hogy ott is ugyanilyen problémáim lettek volna. Velem van a baj.

Hiszen ezt már réges-régen tudom.

Mivel még mindig csak egy darab hálószobánk volt, reggel féltem a másik oldalamra fordulni. Féltem Eathenre pillantani. Féltem milyen irányba fog sodródni a kapcsolatunk. Féltem attól, hogy elveszítettem az utolsó embert is az életemből akit igazán, nagyon szeretek.
De megfordultam és hűlt helyét találtam. Felültem és megrémültem - itt hagyott. A szívem a torkomban kezdett dobogni, már marta is a sírás említett testrészemet és végtelen lemondás érzete kerített hatalmába. Vége. Gondoltam. Mindennek vége.

Kimentem a szobából, hogy becélozzam a fürdőszobát, de a küszöbön megtorpantam. Eathen kint aludt a kanapén, azzal sem fáradozott, hogy kihúzza, összekuporodva aludt a 3 személyes kanapén.
Összeszedtem minden bátorságomat, elmentem mellette és bezárkóztam a fürdőbe.

***

Még mindig elfog a remegés, hacsak arra a múltkori beszélgetésre gondolok ami Eathen és köztem lezajlott.
Azon kívül, hogy zenélünk esténként a kávézóban nem nagyon kommunikálunk - valójában ott se csak akkor szólok hozzá ha változtatok a zenei menetrenden.
Mindenki észrevette, hogy van valami újabb gondom, de már nem firtatják.
Alexszel építettem fel újra a kapcsolatomat és elmondtam, hogy elvélem az igazát a nagybátyjával kapcsolatban. Nem örült neki, hogy megkellett tapasztalnom, de azért azt elmondta, hogy figyelmeztetett. Furcsa belegondolni abba, hogy egy 16 éves gyerek jobban átlátja a dolgokat, mint én aki lassacskán 21 éves leszek.
Ezért nem szabad sosem a korra hagyatkozni.
Mesélt nekem Daisyről - fülig szerelmes belé.

Talán ez a negyedik napja annak, hogy elkövettem életem egyik legnagyobb baklövését - bedőltem Jonathan sármjának. De azóta nem hallottam felőle, nem láttam és semmi. Amikor érdeklődtem Alexnél ő is azt mondta nem látta azóta a délután óta és kezd aggódni érte.
- Félek, hogy csinált valami hülyeséget és most egy árokban hever holtan...
- Ne drámázz. Ne túlozd el. Szerintem csak elutazott valahova a máááásik munkájával kapcsolatban és nem vette a fáradtságot, hogy szóljon neked.
- Szörnyű, hogy most sem tudom mi a másik munkája - ingatta a fejét. - De azért remélem, hogy igazad van. Ha majd hazamegyek felhívom Travist, hogy tud-e róla valamit - mondta és csend telepedett közénk. Természetesen Travie említése fájón érintett, hiszen még mindig szégyelltem azt amit történt. Rettenetesen nagy bűntudatom van vele kapcsolatban, de nem lennék képes elé állni és elmondani mit miért csináltam. Holott tudom, hogy megértene. Talán...

- Na jólvan, szerintem menjünk haza. A múltkor túlóráztunk, és most Nick elenged minket.
- Hajnali 2-kor nem is csodálom... még mindig nem tudom elhinni, hogy ilyen sokáig nyomjuk alig kapunk pénzt érte és tűrjük és bírjuk.
- Aaron nem a pénz a lényeg.
- Neked lehet Samantha. Nekem nem.
- Újabban miért hív mindenki a teljes nevemen? - háborodtam fel, miközben magamra aggadtam a pulóverem és kabátom. Nevetés követte a megnyilvánulásomat én meg durcáskodva távoztam a hátsó ajtón át.

***

A kocsiban hideg van - de nem csak a hőmérséklet miatt. Az anyósülésen ültem, mellettem Eat vezetett, hátul pedig Kölyök ült, akit e kései órán hazafuvaroztunk. Ami baromi nagy kitérő a mi szempontunkból. Nem az, sajnálnám egyedül hazaengedni Alexet, szó se róla, de visszafele legalább fél óra az út, "édes" kettesben a morcos barátommal és rettegek.
A visszapillantótükörben látom Alex kérdő pillantásait, de figyelmen kívül hagyom őket. A sálamba süppedek, egészen orrig sikerül is, a sapkát lejjebb húzgálom így sikerül elérnem azt, hogy csak a szememet lehessen látni. Remegve-félve nyúlok a rádió felé és kapcsolom be. Gyorsan húzom vissza a kezem és óvatos pillantást lövellek Eathen felé, aki a szeme sarkából figyeli a mozdulataimat. Összébb húzodom és az ajtóhoz nyomódok, hogy minél távolabb legyek Eathentől.

Sosem kellett így viselkednem vele. Sosem kellett meggondolnom minden mondatom és cselekedetem előtte. Csak is benne bízhattam maximálisan, és csak is vele lehettem teljesen őszinte - csak is előtte lehettem önmagam.
Most pedig mindent elszúrtam, felborulni látszik a kapcsolatunk ez pedig annyira szívettépően fáj, hogy inkább lehunyom a szemem, hogy ne lássák mennyire elteltek könnyekkel.
Szenvedek. Szenvedek, mint holmi kutya, de megérdemlem.

- Tekerje fel valaki a fűtést - megrázkódtam Alex hangjára, hozzászoktam a csöndhöz és most megijedtem a hirtelen hangosságtól. Eathen egy szó nélkül teljesítette a kérést, én pedig újra lehunytam a szemem. A rádióban egy ősrégi lírai dal játszódott amit ismertem és ez egy kicsit megnyugtatott.
- És hogy alakulnak közted és Daisy között a dolgok Alex? - kérdezte egyszercsak Eathen mosolygós arccal.
- Hát, ha őszinte akarok lenni, jól, de az apja még mindig nem tudja.
- Mert?
- Mert annakidején az idősebbik lányát meghúzta Jon - folytatta és Eathen kezei megfeszültek a kormányon a név hallatán. - És mikor meghallotta, hogy Bennett vagyok egyből minősített és nem tudok kirobbanni ebből a skatulyából.
- Az szép. Akkor jó híre van a rokonodnak.
- A diákok kedvelik, mert könnyed és laza a tanmenete meg stílusa. Elég jó tanár. De a munkatársai nem kedvelik túlzottan fiatalos, pimasz megjelenését és viselkedését - lemondóan csóválta a fejét, Eathen pedig kárörvendőn horkantott egyet válasz gyanánt.
- Nem akarlak elkesíteni, de nem tett rám jó benyomást a híres-neves Jonathan Bennett. Játszik az emberekkel, mint más a rongybabákkal és ez nem tetszik.
- Pedig azt hittem kedvelitek egymást - szólt megdöbbenve a fiú.
- Áááh. Kizárt. Jópofizunk egymással, de semmi több. Elég rejtélyes az élete és hihetetlen számomra, hogy egy tanári állásból meg holmi örökségből ilyen gazdag legyen.
- Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte Alex.
- Arra, hogy másodállásban bizniszel valami illegálisat - mély csend volt a válasz. Megsem mertem mukkanni. - Szerintem te is gondoltál már erre Kölyök. Mégis miért kellene biztonsági rendszer egy átlagos ember házába? És külön a szobájába? Isten ments, hogy beleártsam magam a piszkos dolgaiba, csak téged féltelek. Szerintem szedd a sátorfád és menj haza. Mostanra lenyugodtak lázadó érzéseid és ideje hazatérned - atyai aggodalom csillant szemeiben és egy pillanatra hátra is nézett, hogy bátorító mosolyt küldjön a megszeppent fiatal fiú felé.
- Őszinte leszek. Én is gondoltam már arra, amire te, de félek megtudni az igazságot. És... nem szeretek itt élni. Azon kívül, hogy zenélgetek és van Daisy nem sok minden marasztal itt. De... nincs nagyon hova mennem. Nem lázadásból szöktem meg otthonról, hanem végső elkeseredésből. Nem szeret a családom és nem tudom miért - de nem tudtam tovább elviselni.
- Akkor költözz hozzám - jelentette ki nemes egyszerűséggel.
- Micsoda? - kérdezte. Eaten hirtelen lefékezett és rádöbbentem, hogy megérkeztünk.
- Apám 3 éven belül tervezi a hotel átadását. New Yorkban van az első hotelünk, és szívesen elszállásolnak ingyen és bérmentve. Csak egy telefonomba kerül. Amikor közöltem apámmal, hogy szívesen folytatom a munkáit és csak hobbiként zenélek, belement minden feltételembe.
- És mik voltak azok?
- Hogy a számomra kedves személyeknak adjon igyen lakosztályt. Többek között.
- És én ezek közé tartozom? - kérdezte egyre nagyobb döbbenettel a hangjában Alex.
- Valójában eddig csak Samantha, meg a régi bandánk tartozott ide, de bevettelek a bandába - kacsintott rá és intett a fejével a ház felé. - Indulj. Menj be, keresd meg a bácsikádat és gondold át az ajánlatomat. Én csak jót akarok neked - lekezeltek, a kis srác előrhajolt megpuszilta az arcomat és lelépett.

Már nemis mondom mennyire szíven ütött az előző beszélgetés. Nem bírtam megszólalni, bár nem is nagyon erőltettem, hogy megy-e. Inkább arra törekedtem, hogy felkészüljek a 30 perces néma kínzásra. Talán azt tettetem, hogy alszom... bár így is kínosan fogom magam érezni, de talán jobb lesz valamivel.

Megvártuk, amíg Alex épségben beér a házba, csak azután adta rá a gyújtást az autóra. Lopva pillantottam rá, arca rögtön merevvé vált ám továbbra is a határtalan nyugalom sugárzott róla. Na jó, nem kertelek tovább egyszerűen megvoltam rémülve, de annyira, hogy el nem mondhatom.
Sokáig voltunk csendben, rajta nem látszott, hogy zavarja engem viszont kiváltképp frusztrált a kézzel tapintható csend. Már vagy 15 perce kocsikáztunk, és azóta marcangolom magam, hogy be merjem-e kapcsolni a rádiót avagy nem. Szuggeráltam a készüléket, de csodát nem várhattam, magától nem akart bekapcsolni. De végül a nem mellett döntöttem és továbbra is összehúzódzkodva ültem és vártam azt az istenadta pillanatot amikor leállítja a motort, hogy megérkeztünk. De dunnyogó, morgó hangja oszlatta el fantáziálgatásaimat:
- Ne ülj már úgy, mint egy áldozat... olyan vagy aki arra számít mindjárt agyonverik - dörmögő hangjától nem lettem oldottabb, de beláttam, hogy igaza van, így kicsit kihúztam magam és kényelmesen elhelyezkedtem. - Most akkor félsz tőlem!? - nem igazán hangzott kérdésnek, inkább kijelentésnek, de szemöldöke a magasba ugrott és kérdő tekintetére egy keserű mosollyal válaszoltam és vállat rántottam.
- Aj ugyan már ne gyerekeskedj. Mintha valaha is tudnálak bántani... nevetséges - csóválta a fejét, továbbra is inkább az orra alatt piszmogott mintsem rendesen beszélt volna, nehezen is vettem ki szavai értelmét, de nem tettem szóvá. Ezt is nem olyan vicces hangsúllyal mondta, hanem gúnyosan ami nagyon szíven ütött, bár ő nem tudja, nagyon is bánt engem na nem fizikailag, hanem mentálisan.
- Nem arról van szó, hogy félek megversz. Nem vagy aljas, sosem ütnél meg nőt.
- Na hát akkor meg... mire fel ez a nagy óvatoskodás, meg félelem a szemeidben?
- Szerintem tudod te azt nagyon jól, Eathen.
- Szerintem meg nem. Magyarázd el Samantha - flegma, gúnyolódó hangszíne egyre jobban sértett így csak felsóhajtottam és beszélni kezdtem.
- Az isten szerelmére ultimátumot adtál nekem, amit sosem tettél, megvetsz engem amit sosem tettél, haragszol rám, gúnyolódsz, nem kommunikálsz nem érintkezel velem. Te vagy nekem egyedül és kezdek ebben is elbizonytalanodni. Hát ettől félek. Nem merek rád nézni, mert félek a reakciódtól, nincs bátorságom beszélgetést kezdeményezni veled, mert félek zokon vennéd, hogy megpróbálok elsiklani a köztünk lévő feszültségen, félek, hogy sosem fogjuk ezt áthidalni és a végén megszívom és egyedül fogok maradni. Van elég félnivalóm, hidd csak el.
- Aha... Tehát had foglaljam össze. Félsz, hogy egyedül fogsz maradni... nem az, hogy elveszítesz engem is.. hanem, hogy egyedül maradsz. Mi mást is vártam volna tőled? Hiszen olyan önző vagy, mint a szar.
- Igen önző vagyok, sajnálom. De az, hogy egyedül maradok azt jelenti, hogy elveszítelek ami nem lenne ínyemre. Ne akarj felidegesíteni azzal, hogy direkt kiforgatod a szavaimat! - megmasszíroztam a fejem és ledobtam a sapkámat, meg sálamat, mert a visszafojtott indulataim testnedv kibocsátás útján törtek felszínre. Tuti, hogy el is vagyok vörösödve - legalább nem fázom. Eathen hunyorgó szemekkel pásztázta a mozdulataimat, majd az útra szegezte figyelmét és nem reagált a szavaimra. Fújtattam, mint egy dühös bika, ő meg maga volt a megtestesült nyugalom. Rájöttem milyen látvány lehetek, így megpróbáltam csitítani a bennem lángoló tüzet. Előrefordultam és én is az utat kezdtem el kémlelni, de a felezővonalakon kívül nem láttam mást, ugyanis baromi sötét volt.
- És... soha nem fogok választ kapni a kérdésemre? - kérdezte halkan, de már érthetően. Felvontam a szemöldököm, hogy mire gondol, de mielőtt megkérdezhettem volna, eszembe jutott.
- Az a kérdés... nézd Eathen. Nem kérheted tőlem azt, hogy valamelyikőtöket zárjam ki az életemből. Ha mégis választanom kell, nem gondolkodom egy percig sem a válaszomon, nyilvánvaló, hogy melletted döntök. De figyelj. Mindkettőtökhöz másként viszonyulok. Te évek óta vagy velem jóban-rosszban, elismerem, hgy több vagy nekem mint szimpla barát de még csak nem is amolyan családtagként gondolok rád. Még én magam sem vagyok tisztában azzal, hogy miként érzek irántad. Jonathan pedig... azóta ismerem, mióta ide jöttem és azóta epekedem utána. Kezdetektől működött kéztünk a kémia, meg minden baromság és most megkaptam. Őszintén nem vagyok tőle elájulva, de valamiért adtam neki egy esélyt.
- Óh, jézusom! Nem nagyon akarok rajtad osztozkodni Sam!
- De Eathen, mi nem vagyunk együtt. Csak gondoltam rávilágítok a lényegre.
- Komolyan, megfontoltad már ezt az utóbbi időben? Hogy milyenek lennénk együtt? Belegondoltál abba az eshetőségbe, hogy jelenthetnék mást is számodra, mint gondoskodó valaki, aki ugrik minden helyzetben ami érint téged, a biztonságot nyújtó ölelő karok?
- Őszintén? Nem tudom elképzelni. Olyan sokáig volt bennem az, amit az imént elmondtál, nem tudok egyik napról a másikra úgy gondolni rád, mint a szerelmemre.
- Akkor felesleges is ezen vitázni. A szerelmet nem lehet erőltetni - egy pillanatra elkaptam búskomor tekintetét, majd újra az utat pásztázta és nem szólalt meg. Rögtön elszontyolodtam és bűntudatom támadt.
- Akkor sem találom jó döntésnek Jonathant.
- Valójában én sem.
- Akkor hagyd az egészet, és legyetek barátok.
- Talán igazad van.

***

Nem tudtam aludni. Zakatolt az agyam, tele volt a fejem kesze-kusza gondolatokkal, a szívem őrült tempóban dobogott, nem tudtam csillapítani a zaklatott izgatottságomat. Amikor hazaértünk kényelmetlenül éreztem magam. Készségesen átengedte nekem a fürdőszobát, amilyen gyorsan csak tudtam végeztem, hogy minnél előbb ágyba bújhassak, mert én naiv úgy gondoltam, eltudok majd aludni és az álom kiment majd a kényelmetlenség érzetéből. De tévednem kellett.
Egy ideig hallgattam Eathen egyenletes szuszogását, de később ez is zavaróvá vált számomra így kimentem a nappaliba és leültem a kanapéra. Felkapcsoltam a kis lámpát, ami aranyos fénnyel borította be a szobarészt és szemeimmel kutatni kezdtem a cigarettásdobozom után.

Elszívtam az első szálat puszta unalom és nyugtalanság miatt. Majd a másodikat, ugyanezért. Majd a harmadikat, de negyediket nem gyújtottam, mert már csak két szál árválkodott a dobozban. Mivel nem változott bennem semmi, feltettem főni egy adag kávét.

Amíg a keserű nedűra vártam leültem és a gondolataimba mélyedtem. Ahogy folyást engedtem azoknak, rögtön elöntötték az agyamat, majd pár percen belül nagy fejfájást is okoztak. Ha a mai napot vesszük figyelembe... Eathen meglepett. Először is azzal az állításával, hogy Jonathan valami rosszban sántikál amit az említett unokaöccse egyáltalán nem próbált meg cáfolni. Nem hiszem, hogy Töki tudna bármiről is, de az, hogy ő arra gondolt a tulajdon nagybátyja valami illegális körökben mozog - megrémiszt. Ennyi rossz emberismerő lennék? Ezek szerint igen. Amikor Eathen azt kezdte taglalni mi lenne jó Alexnek és, hogy szívesen lakhat a hotelben megmelengette a szívemet. Újra csa rádöbbentem arra, hogy Eat mennyire is törődik azokkal a személyekkel akik fontosak számára.
Majd az Eathennel eggyütt töltött időszakokra gondoltam és felemlegettem magamban a legnehezebb és legfájóbb eseteket.
Az egyik mélyen belevésődött az emlékezetembe...

2011. július 14., csütörtök

26. rész - Sam



Sziasztok!

Kicsit félek feltenni a részt, de mivel izgatott is vagyok felrakom. Kértem Esztert jöjjön fel msnre, nem tudom hol van, mit csinál szükségem lett volna a bátorítására vagy segítségére, hogy esetleg min kell változtatni. De ez már így marad. :D
Huh, tehát félek, ezért kérlek titeket írjatok kommentet. Légyszii. ^^

csóók. :)




Amikor Jonathan házának ajtójában ácsorogtam megkérdeztem magamtól mit keresek én itt? A válasz nem volt túl egyértelmű a számomra, talán féltem. Nem tudom. Eathenre másképp nézek mióta volt az a baleset... egy hete történt és azóta kerülgetjük egymást, nevetségesen viselkedünk a másikkal. Nem beszélünk, nem nézünk egymásra, nem is vagyunk szívesen egy légtérben, mert kínos. Tehát meguntam ezt, Jonathan pedig szexi, eleven és felcsigáz. Azt hiszem ezért állok most itt.


Alex nyit ajtót, nem Jon. Meghökkenek, majd elmosolyodom.
- Rég láttalak kölyök - megsimogattam a haját és magamhoz öleltem.
- Hát igen. Ti, felnőttek, mindig elvagytok foglalva valamivel. Csak nem sikerült elcsábítania annak a seggfejnek? - nem tagadta, hogy rosszalja a dolgot. Nem viccnek szánta.
- Ööö... mégis miből gondolod ezt? - összevoltam zavarodva, nem igazán tudtam helyes-e amit teszek.
- Itt állsz, mondjuk ebből. A tekinteted tele van zavartsággal, mégis szexisen vagy felöltözve. Nem egy lányt láttam már így itt.
- Ne butáskodj, öcsi. Nincs jobb dolgod véletlenül? - felnevettem és tovább meredtem rá. Beletalált velejébe, az már igaz.
- Csak ne csalódj túl nagyot, még mindig kedvellek. A nappaliban van. Elmentem Daisyhez. Ja, köszi a múltkorit, rámhajtott és összejöttünk.
- Örülök. Jók vagytok együtt - biccentett egyet, mosolygott és távozott.

Sóhajtottam egy mélyet, majd beléptam a házba. Nem kezdtem el a nevét ordibálni, hiszen tudtam, hogy a nappaliban van, pontosabban a kanapén ült és tv-t nézett. Amikor rámemelte zöldeskék tekintetét, bátorságot mímelve lépdeltem felé, kecsesen, magabiztosan, mint aki tudja éppen mi a fenét művel.
- Megbeszéltünk volna egy találkozót, kedves? - fennhéjázóan nézett rám, legszívesebben fejberúgtam volna a magassarkú cipőmmel, helyette bájosan elmosolyodtam és válaszoltam.
- Nem bírja tovább a libidóm. Szükségem van egy erős férfi kényeztetésére.
- Hoppá. Tudtam, hogy eljön még egyszer ez a nap.
- Ó, én mondta neked, hogy lefogok veled feküdni, csak nem akkor amikor te próbálkoztál.
- Nagyon magabiztosnak tűnsz.
- Pedig nem vagyok az. Dacból is visszautasíthatsz, bármelyik pillanatban, én pedig elsüllyedhetek szégyenemben.
- Szerencséd van, nem kenyerem a dacolás.
- Reménykedtem benne - kezdetnek mélyen a szemeibe néztem és megnyaltam az ajkamat. Felesleges lett volna kertelni, mindketten tudtuk, hogy ebből a kapcsolatból egyelőre nem származhat semmi sem csak is testiség. Szex. És bár nem hangzik a legjobban - legalábbis nem az én füleimnek - tapasztalatból tudom, hogy ha nem szerelemből tesszük, semmi értelme, mégis belementem, mert nem volt más választásom.

Igazából nem tudom mikor siklott ki ennyire az életem. Mikor vettem fel ezt a fonalat. De olyan lettem, akár egy elszabadult vonat - megállíthatatlan. Legalábbis ebben a szent momentumban. Az ajaknyalás elegendő volt Jonathan számára. A szemüvegén megcsillant az ablakon át besütődő napfény, ajkai pimasz mosolyra húzódtak és felállt. Csípőre tettem a kezem és kihívóen néztem rá. Végigmértem őt tetőtől - talpig és vissza.

Magas, kisportolt test, lehengerlő kisugárzás, helyes arc, divatos haj... sütött róla, mennyire hiú és milyen sokat foglalkozik a külsejével. Kicipároztam a passzos bőrdzsekimet, majd lecsúsztattam a vállaimról. A dzseki, nyikorgó és susugó hangot hallatva ért földet. A vállaim immáron fedetlenek voltak, egy pántnélküli fekete csipkés fűző volt rajtam. Felvonta az egyik szemöldökét, elvigyorodott, majd közel lépett hozzám. Kezét rásimította a derekamra és magához vont.

És semmi.

A múltkor ennyi elég volt ahhoz, hogy a testem lángra kapjon és epedezzek a csókjáért - de most semmi.

A másik kezével a tarkómat cirógatta, majd közelhajolt és száját az enyémre nyomta. Rögtön viszonoztam, nyelvével utat tört a számba és cseppet sem gyengéd módon fejezte ki szándékait. Viszonoztam, visszacsókoltam és erőltettem azt az érzést, amit élvezetnek hívunk. De még ekkor is teljesen nyugodt voltam, nem hevült fel a vérem, nem lett gyorsabb a pulzusom, de nem foglalkoztam vele túlzottan.

Én ma ide szexszelni jöttem, és fogok is. Majd élvezem később, kit érdekel. A mellkasán barangoltak kezeim, miközben odaadóan csókoltam és hozzádörgölőztem. Elégedett morgás tört fel a torkából, és belemarkolt a fenekembe. Az egyik lábamat a dereka köré csavartam, hogy jobban feltüzeljem őt, bár már éreztem, hogy férfiúi büszkesége készen áll bármire. Jobb kezemmel kigomboltam a farmerját és becsúsztattam a kezem a boxerjébe.
- Berta? - szólaltam meg hirtelen.
- Hátul, a kertben. Virágokat öntöz.
- Neked vannak virágaid?
- Muszáj beszélgetnünk? - zihálta és megfogta a kezemet, hogy álljak le. Szaporán szedte a levegőt és a következőket susogta:
- Vakmerő vagyok, ez tény, de azt nem akarom, hogy a házvezetőnőm szívinfarktusban elhalálozzon ha belép ide. Menjünk fel.
- Megnyerő gondolat. Követlek - motyogtam és belecsókoltam a nyakába. Felkaptam a dzsekimet a földről és követtem őt fel a lépcsőn. Elfordult balra - bár tudtam, hogy a szobája jobbra van... furcsa - és benyitott az egyik szobába. A falak világoszöldek voltak, hatalmas franciágy volt középen, szép hálószobabútor is helyet kapott a szobában, és egy nagy ablak, amin bátran ömlött be a nappali fény. Szép szoba volt, csak olyan jellemtelen. Inkább volt vendégszoba, mint sem hálószoba.
- A hálószobám, olyan állapotban van, hogy inkább nem oda viszlek. Ez sokkal meghitteb kis zug.
- Kis zugnak nem mondanám - nevettem és átkaroltam a nyakát. - Nekem mindegy hol vagyunk Jonathan.
- Ezt örömmel hallom, akkor... hol is hagytuk abba? - ez olyan volt, mintha egy filmből lopott szöveg lenne, majdnem felnevettem, de hogy elkerüljem az attrocitásokat, megcsókoltam és rálöktem az ágyra. Lerúgtam a magassarkú cipőimet valahova a szoba sarkába, majd elkezdtem kigombolni a nadrágomat. Amint rájött arra, hogy mit teszek, nyomban lekapta a pólóját és sietősen elkezdett ő is vetkőzni.

Perceken belül anyaszült meztelenül álltam előtte és elkezdett hevesen verni a szívem. Kiálltam vizslató tekintetét, de ilyen zavarban már régen éreztem magam. Legszíveseben eltakartam volna magam a takaróval, de tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Nem kellett volna idejönnöm. Édes istenem, hallgatnom kellett volna Eathenre. Amikor megkérdezte hova megyek így kiöltözve, válaszoltam és nagyon nem helyeselte a döntésemet. Életemben először tapasztaltam azt, hogy igazán megvet engem. És nem segített a helyzetemen még Jonathan szexi felsőteste sem. De amilyen virágot szakítottam, olyat kell szagolnom ugyebár.
Jon az ölébe húzott és gyengéden megcsókolt. Megdöbbentett ez a hirtelen jött érzékiség és gyengédség, és kezdtem azt gondolni talán még élvezni is fogom majd.

Igazam lett, ugyanis élveztem. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem, mert nem így volt, mégis... mégis hiányzott valami az egészből és egyből bűntudatom lett. Amint legördült fáradt testemről, elfordítottam a tekintetem és azon kezdtem el gondolkodni, miért jöttem el ide!? Hogy ezeket érezzem? Nincs semmi értelme. Bármennyire is volt jó Jon technikája és tapasztalata, hiába volt kívánni valóan szexi és helyes, mégsem éreztem helyénvalónak azt mit tettünk. Nem könnyebbültem meg, nem voltam feldobva és legfőképpen nem tisztázódtak a bennem lévő érzések. Nem tudtam megérteni magamat.
Nem tartott tovább fél óránál az aktus, de úgy éreztem mintha kiszipolyozták volna belőlem az összes erőmet és lélekjelenségemet. Megbántam? Igen. De biztos vagyok benne, hogy mégegyszer megtenném, mert ... mert ha visszautaznék az időben úgy, hogy nem emlékszem a jelenre, valószínűleg ugyanígy döntenék és azt nem bánom. Legalább megtudtam, hogy nem a szex a problémám és nem az, hogy eddig epekedtem Jonathan után.

Nem akartam a házban maradni, de nem bírtam mozdulni. Sokként ért, amikor gyengéden cirógatni kezdte a hátamat, csókkal hintette a nyakam és magához húzott. Megölelt. A nyakamba bújt, mint egy kisfiú és ezt álmaimban sem gondoltam volna róla.
- Ne haragudj, ha kicsit meggyötörtem a tested, kívántalak, eszméletlenül és elvesztettem az önuralmam - susogta rekedtes hangon, válaszul felnyúltam és végigsimíttam az arcán. Féltem megszólalni is.
- Legközelebb figyelmesebb és gyengédebb leszek - csókokkal borította be az arcom, nyakam, vállam és közben simogatta a derekamat. Kikerekedett a szemem, teljesen letaglózva éreztem magam. Lesz legközelebb?

Ha belegondolok azóta tetszik nekem Jon, mióta először megpillantottam. Haragudtam rá, amiért nem vette a célzatos megnyilvánulásaimat, és amiért más nőket keresett szórakozásra, holott én is ott voltam. Közel áll hozzám, bármekkora bunkó is, kedvelem és szeretem, mint barátot. De szexuálisan vonzódom hozzá - ő is hozzám. Tehát mi félnivalóm van? Jonathan helyes, szexi, intelligens elég megbízható személy, tehát miért ne?

Bár nem fogadtam kitörő örömmel ezeket a tényeket és a szavait, egyszeri alkalomnak hittem a kettőnk közti ... kapcsolatot, mégis más sült ki belőle és én belementem.

Elhíresültem a rossz döntéseimről, a hibáimról. Elvégre, abból tanul az ember, nem? Kár, hogy ez rám nem igaz.

Este volt, amikor hazaértem, nem várt meglepetésként ért, amikor megpillantottam Eathent a konyhában az asztalnál ülve. Amikor beléptem rámpillantott, súlyos volt a tekintete - rám várt. Elszégyeltem magam, szerintem el is pirultam és már indultam is a szobámba, amikor megszólított.
- Állj! - nem volt erélyes a hangja, nem kiabált, az egyáltalán nem vallott rá, kimért volt és hideg, ami méginkább megijesztett. Követtem az utasítást. - Fordul. Leül ide - mindet teljesítettem. Végigmért a tekintetével, újra láttam a megvetést a szemeiben, ugyanúgy, mint délután és ettől majdnem sírva fakadtam. De erősnek kellett maradnom. Annyiszor látott már összetörten, gyengén, gyámoltalanul és szánalmasan - elég volt.
- Mi az, Eathen? - kérdeztem egy fáradt sóhaj kíséretében és az asztallapra tettem a kezem.
- Még te kérdezed? Mondd, Samantha, kedvesem teljesen elment az a csöppnyi eszed is?
- Mire célzol?
- Neked most már komolyan mindegy, kinek az ágyába fekszel bele!?
- Mi jogon vádolgatsz engem, ha? Ki vagy te, az apám? - felháborodást tettettem, belül pedig egyre szomorúbb lettem, mert igaza volt.
- Mi történt veled? 3 hónapja vagy itt és rád sem ismerek! Mire volt jó, hogy elköltözz New Yorkból?? Zenei karrier? Pff.. hülyeség! Sosem fogsz megélni belőle, miért nem látod be?
- Tudod, mit? Baszd meg. Hagyj békén. Nincs jogod kérdőre vonni engem.
- Mekkora kultúráltság, mondhatom. Basszam meg... oké... sosem engedted - metsző él volt a hangjában, mely durván gyomorszájon vágott.
- Állj le. Elég volt - lehajtott fejjel álltam fel az aszaltól, bár még nem mentem el. Ökölbe szorítottam a kezeim, próbáltam urrá lenni a remegésen, de nem ment valami könnyen.
- Mióta Brad meghalt - életedben egyetlen jó döntés ő volt, bár neki is volt barátnője, mindegy, meggondolatlanul, nem törődöm módon ugrasz bele kapcsolatokba. És nem tanulsz a hibáidból!
- Miért hántorgatod fel ezt nekem most?
- Mert elegem van. Meguntam a szeszélyességed. Jonathan a legalattomosabb figura akivel valaha találkoztam. Nem jó ember. Mégis kivel fekszel le? Vele!
- Semmi közöd hozzá kivel fekszem le.
- Óóó, dehogyis nem van. Én vagyok az egyetlen ember aki kitart melletted minden szarban, de ezt nem tűröm. Elmondjam valójában mi a problémád?
- Most már a fejembe is látsz? Elmondod helyettem? Kérlek!
- Félsz - kimondta és megfagyott a levegő. Eltalálta. - Célba találtam igaz? Az arcodra van írva - győzelemittasan mosolyodott el én pedig mégjobban megijedtem. - Amikor eljöttél volna ide, emlékszel a beszélgetésünkre? Azt mondtam szeretlek, te pedig sírva fakadtál. Bolond vagyok, de igaz, tényleg szeretlek, még most is, annak ellenére, hogy hibát hibára halmozol és beleugrasz hülye kapcsolatokba, holott itt vagyok én is. A múlthéten valami történt köztünk, pont itt. Ne mondd, hogy nem érezted, mert tudom, hogy hazudnál. Kívántál minden porcikáddal, de nem úgy ahogy Jonathant. Megijesztett, hogy Brad után kelt benned valaki más ilyesfajta érzelmeket, ráadásul az a valaki én vagyok, ezért végső elkeseredésedben Jonhoz rohantál. És sosem éreztem még így veled kapcsolatban, de most megvetlek. Nem félhetsz örökké az érzelmeidtől. Brad meghalt - lépj túl rajta.
- Ennyi? Befejezted? - kérdeztem halkan, lehajtott fejjel.
- Még nem. Ez az utolsó esélyed Sam: Jon... vagy én?

Válasz nélkül hagytam őt, besétáltam a szobámba és összeroskadtam. Mind mind igaz volt amit elmondott - ezért ijedtem meg ennyire. Nem tudom. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer nála is befog telni a pohár, de logikus, hogy így érez. Annyira sokkolva érzem magam, hogy azt sem tudom most miket gondoljak.
Átöltöztem és bebújtam az ágyba. Merőn néztem a plafont, üres tekintettel és aggyal. Nem bírtam gondolkodni. Nem ment. Nem voltam rá képes. De egy dolog konkrétan megfogalmazódott bennem: abszolút rosszul tettem, hgy elmentem Jonathanhez.

2011. július 3., vasárnap

25. rész - Sam


Sziasztok!

Nyárhoz képest elég régen hoztam részt, de pörgés volt itthon, és csak most lettem vele készen. Nem lett valami hosszú, azért remélem megfelel nektek. Nem akarok elégedetlenkedni, de örülnék pár kommentnek, mondjuk úgy 5 darabnak... ne mondjátok, hogy sokat kérek. Ja és berózsaszínesedtem : D
na csóók. :)




Amikor reggel felkeltem mosolyogtam. Nem azért, mert olyan jó kedvem lett volna, semmint azért mert hétvége van, nekem pedig nincs munkám... hanem mert megláttam Eathen édes arcát. Gondolkodtam felkeltsem-e, vagy hagyjam aludni... de végül inkább maradtam én is és közelebb húzódtam hozzá. A keze átlendült a derekamon és végigsimított rajta, a szívem pedig legnagyobb meglepetésemre hevesebben kezdett dobogni.
- Fel vagy már kedves? - mormolta és kinyitotta a szemeit.
- Felébresztettelek?
- Csak mert bámultál...
- Én sosem érzem meg, ha bámulnak alvás közben. Nem is értem ezt.
- Jolvan, halkan még félig alszom.
- Eathen, kérdezhetek valamit? - halkan tettem fel a kérdést és megcirógattam az arcát, mire a válasz egy hümmögés volt.
- Khm... miért vagy még mindig mellettem? - a kérdésemre sokáig nem kaptam választ, de lassan felnyitotta szemeit és sokatmondó pillantással illetett.
- Adtál valaha okot arra, hogy ne legyek melletted? A megtébolyodás kerülgetne ha magadra hagynálak, ezt bizton állíthatom.
- Sosem fogom tudni meghálálni mindazt amit értem tettél és teszel.
- Nem is kell. Csak te is maradj mellettem.

Hagytam, hogy visszaaludjon. Nem keltem ki mellőle, egyszerűen nyugalom töltött el, ha arra gondoltam ő még itt van nekem. Tényleg nem fogom soha megérteni mivel érdemeltem őt ki. Hiszen szeszélyes, problémás esetenként roppant hisztis nő vagyok. A haragom ostora legtöbbször rajta csattant, és mégis... rosszallóan csóválja a fejét olyankor, de nem fordul el tőlem. Szembeáll velem és tűri mindazt amit teszek.

Talán csak hülye.
Igen, ez lesz az, hiszen csak egy totális nagy idióta marad meg egy ilyen nő mellett, mint én. Mégis szeret. Ő maga mondta. Én pedig megtagadtam. Vajon még mindig? Hiszen... alig másfél-két hónapja mondta. Magamból kiindulva, nem könnyű elfelejteni valaki olyat, akit szívből szerettünk. De ő nem szerethet engem. Tényleg nem. Ő... ő a legjobb barátom. A lelkitársam. A védangyalom. Az az egyetlen ember ezen a hülye bolygón aki még elvisel és támaszt tud nekem nyújtani, mert mellettem volt jóban-rosszban. Mindig.

Mivel nem bírtam tovább a gondolataim között, muszáj volt rágyújtanom. Átmentem a nappaliba, kinyitottam az ablakot, a párkányra ültem és miközben szívtam magamba a nikotint a várost pásztáztam. Nem meglepő módon óriási forgalom volt, rengeteg járókelő, hamar meguntam és felnéztem az égboltra. Ősz lévén nem vártam napsütést, és tiszta égboltot sem - így nem csalódtam mikor megpillantottam a gomolyfelhőket. Így belegondolva, elég hűvös van... fázom. Nem törődöm módon vállat rántok és szívok még egyet. Egyébként Eathen nem cigizik... régen leszokott már, sokszor nyüstöl emiatt, mert a hangom meg minden... de én nem akarok leszokni. Eathen sok mindennel foglalkozik... meséltem már róla? Nem. Nem hiszem. Elvoltam foglalva magammal, meg Travissel, majd Braddel... most meg Jonathan.

Eathen mindegyiküket felülmúlja, valójában. A legjóságosabb figura akivel eddigi életem során összehozott a sors. Megismertem és fordult velem egyet a világ.
Nem kell említenem, hogy milyen gazdag családban nevelkedett, hiszen elég csak erre a hotelra gondolnunk amiben kényelmesen tengetem mindennapjaim. A Mars Hotel üzletlánc... Eat fogja örökölni, megtehetné, hogy csak ül a fenekén, de nem. Otthon dadusa volt, meg komornyik aki kinyitja az ajtót, meg ilyesmik. Először nagyon szokatlan volt, kínosan éreztem magam, ha átmentem hozzá, hiszen csak egy egyszerű lány vagyok ő meg mint valami királyi sarjadék éldegélt a villában. Lovagolt, dobolt, gitározott, vívott és okos volt. A zenélés már saját önerőből tevődött össze, eleinte sznob szülei hallani sem akartak a zenélésről, de amikor 14 lett fejet hajtottak előtte. Elég meggyőző személyiség tud lenni, szorult helyzetekben is. Amikor én megismertem, elképzelni sem tudtam volna róla, hogy ő lovagol, vív meg hasonlók, de kiderült, hogy nem pusztán szülei akaratából csinálta ezeket, ő maga is megkedvelte idő közben. Bár felhagyott ezekkel a sportokkal, néha mondja, hogy hiányzik neki a lovaglás... na mindegy.

Velem ellentétben, jó kapcsolatot ápolt a szüleivel, egészen addig amíg meg nem alapította a zenekarunkat Braddel. Az anyja magán kívül volt, hogy micsoda huligán lett a fiából, az apja pedig szintén, hiszen egy óriási vállalatot készül fiára hagyni, akinek nincs ínyére a dolog.

Az egyetlen ember akiben feltétel nélkül megbízom és az életemet is legszívesebben a kezébe adnám, hogy irányítsa helyettem. Amikor beleszerettem a legjobb barátjába elmondtam neki. Amikor lefeküdtem vele, és másnap összetörten talált rám, elmondtam neki. Amikor még szerelmesebb lettem, és viszonyt folytattam Braddel, elmondtam neki. Amikor Brad meghalt, a karjaiba rohantam és ő volt az aki végig kitartott mellettem. Aztán elmondtam, hogy terhes vagyok és meg akarom tartani a babát. Azt mondta, fiaként fogja felnevelni velem. Amikor apám meghalt ugyancsak számíthattam rá. Aztán volt az az eset, amikor... amikor mi ketten...

- Hülye vagy? Gyere be, agyonfagysz, megfázol! - ijedtségemben megrándultam és felé kaptam a tekintetem.
- Ha így rámijesztesz azon se csodálkozz ha kiesem az ablakon... - fújtottam és kipöcköltem a cigicsikket.
- Mióta ülsz ott, az ajkaid már kékülnek!? - kérdezte aggodalmasan és behúzott az ablakból. Olyan lendületesen rántott meg, hogy majdnem rázuhantam. De csak majdnem. Vészesen közel kerültem az arcához, a melleim a mellkasának passzírozódtak, a térdeink összeértek és villámok csapkodtak a bensőmben. Sosem történt még ilyen. Szaporán szedtem a levegőt és rásimítottam a kezem a lapockájára. Felnéztem a szemeibe, a pupillái kitágultak, egyértelmű vágyat olvastam le az arcáról, majd elidőztem az ajkainál. Sosem volt még ennyire... ennyire izgató látvány a számomra a szája. Megszeppenten néztem a szemeibe és vártam valamire. Valami lépésre, cselekedetre, mozzanatra, bármire. A szívem őrült tempóban dobogott, és elfeledtem azt a tényt, hogy egy kispóló van rajtam, átfagytam, az ő kezei pedig a derekamon és a fenekemen időznek. Nem tudom, hogy tudott úgy elkapni, hogy a kezei odatévedjenek, de lehet, hogy már ő változtatott a kezei pozícióján és észrevétlenül odacsúsztatta őket, de nem hogy zavart volna, inkább ingerelt és jólesett. Elködösült a tekintete, ahogy a melleimre pillantott, állakapcsa megfeszült én pedig egyre inkább nem értettem mi történik velem, velünk.
Elekrtomos szikrák pattogtak köztünk, amit mély megdöbbennéssel nyugtáztam, szemlátomást Eathen is hasonlóképpen vélekedett. Sosem gondoltam még Eathenre úgy, mint potenciális párkapcsolati partner. De úgy látszik a kémia beindult köztünk is. Vagy most csak én vagyok hülye? Az érzelgős énem tört volna felszínre, aki még egy csigával is érzi a kémiát?
- Huh - ocsúdtam fel és eltoltam őt magamtól. - Khm... köszi... izé, hogy elkaptál - összeszedtem minden lélekjelenlétem, megfordultam becsuktam az ablakot és próbáltam kerülni a szemkontaktust. Borzasztó kínosan éreztem magam. TÉNYLEG sosem fordult még elő még csak hasonló sem... soha kettőnk között.
- Igazad van, megfagyok... letusolok forró vízzel - dadogtam, hadonásztam miközben hátráltam és fixen bámultam a lábszárát. Valahogy sikerült feljebb vinnem a tekintetem és belenéztem a szemeibe, a vadítóan kék szemei... elvoltak kerekedve, majd hogy nem tátott szájjal bámult rám, majd megrázta a fejét és a padlóra fordította a tekintetét.

Sarkonfordultam és berohantam a fürdőszobába, körültekintően magamra zártam és nekidőltem az ajtónak.

Ez mi volt? Valaki mondja el, hogy ez mi volt? Még sosem kábított el az a jégkék tekintet, a markáns, borostás arc, a kócos haj... mi az ördög van velem? Talán hormontúltengésem van. Vagyis... nagyon remélem.
Még mindig erősen kalapált a szívem, nem tudtam napirendre térni. Rengetegszer öleltük már meg egymást, nem egyszer aludtunk már együtt, együtt élünk, együtt zenélünk, együtt létezünk most meg elkezdem őt női szemmel nézni? Vonzónak találni? Komoly problémák merülnek fel bennem.
Nem tudom túltenni magam Brad halálán, bűntudatom van Travis miatt, kívánom Jonathant, most még már Eathen felé is kacsingat a testem...
Halálra rémülten álltam be a zuhany alá és nagyot csavartam a melegvíz csapján. A forróság lassan öntötte el a testemet, végül majdnem leforráztam magam, de ez mind nem érdekelt, ugyanis egyre jobban kezdtem undorodni saját magamtól.

2011. június 23., csütörtök

24. rész - Sam



Jó estét minden kedves olvasónak!
Nem mentegetőznék meg semmi, de azért borzasztóan sajnálom, hogy nem volt rész, bár most már csak befejeztem cirka fél oldalt toldottam még hozzá, 1 hete nem volt gépem, szétvolt a lakás nem volt netem sem. Tehát ez tényleg nem az én hibám. Mert 1 hete is kész volt a rész. Na mindegy. Köszönöm azoknak akik kitartanak mellettem, és borzasztóan örültem az előző részhez érkezett kommentároknak. Lehet, hogy nem hiszitek el, de azok ösztönzik az embert igazán, így mindenkit arra kére, írjon pár sort ezáltal gyakoribb frisselésekre is lehet majd számítani.

Tehát jelentem, 0:22 van amikoris felteszem a következő részt. Jó szórakozást hozzá! :))
Csókollak titeket drágáim!




Fél üveg bornál tartottunk - tartottam - és még mindig semmi. Szótlanul ülünk egymás mellett, mégsem érzem magam kényelmetlenül. Nem emészt fel a csend mely beállt közénk egyszerűen vagyunk, mint a befőtt és ez így jó. Hunyorogva nézem a boromat a pohárban és próbálok koncentrálni. Koncentrálni. De nem jön össze. Nem azért mert részeg lennék, sőt még csak spicces sem vagyok de egyszerűen nem bírom magam rávenni arra, hogy beszélni kezdjek. Lerakom a poharam a kisasztalra, ledobálom a cipőimet és felhúzom magam alá a lábam.
- Jonathan - lehellem a nevét majd mélyet sóhajtok. Kiengedem sóhajommal a fáradtságomat ami most ólomként nehezedett a lelkemre. Osszam meg vele a múltamat? Tudom, hogy ideje lenne őszintének lenni. Legalább egy kicsit... de az ami történt annyira igaz volt és annyi fájdalmat okozott. Félő, hogyha elkezdem mesélni megint csak letörten végzem és hónapokig őrlöm magam. Tehát nem. Biztos, hogy nem leszek teljesen őszinte.
- Hallgatlak - bíztatón mosolygott rám és elfoglalta a fotelt. Így én teljesen kényelmesen elfeküdhettem a kanapén és karommal eltakartam az arcom.
- Úgy érzem magam, mintha egy pszichológusnál ülnék.
- Ne tereld el a szót drága kis szívem.
- Jól van, jól van oké. Tehát... 17 éves voltam, amikor megismertem Eathent. Majdnem két évvel idősebb nálam, de volt még egy éve a középiskolából mert nulladikba kezdte, na mindegy. Nem voltam sosem egy nagyon feltűnő személyiség, vagyis inkább népszerűtlen voltam. Lent ültem az aulában fülesen hallgattam a zenét és egyszer csak megbökött, hogy egy gyűrű hever a lábam előtt az enyém-e? Nem az enyém volt, de felvettem és játszani kezdtem vele. Akkor szólt hozzám életembe először valaki olyan a suliból aki nem az én évfolyamomba jár, tehát nem 10-es. Aztán a kapcsolatunk elmélyült, ő lett a legjobb barátom ő volt az az ember akire bármilyen helyzetben számíthattam. Elég sok problémám akadt a következő években, de ő mindig segített rajtam.
- Ne ugorjunk a probléma forrására? - vágott közbe a beálló csendbe.
- Próbálkozom megnyílni.
- Ja bocs, nem szóltam, próbálkozz csak.
- Hülye barom. Szóval... Megismertem Eathent, majd lassan a felsőbb éveseket is, hirtelen népszerűségre tettem szert de valamiért nem izgatott. Persze, örültem, hogy nem kell egyedül lennem, de azért nem dobott fel annyira, hogy ismerek pár srácot akik idősebbek nálam. Eathen viszont tényleg jó barátommá vált. Elmondta, hogy alapított a legjobb haverjával egy zenekart, csak senkit nem visz soha mert nagyon amatőrök - megálltam és sóhajtottam egy mélyet - megkért arra, hogy menjek el meghallgatni őket, bár énekesük nincsen. Hát elmentem. Én rögtön a próbába csöppentem bele, és nem hagyták abba az aktuális számot. Ahhoz képest, hogy kezdők voltak szöveg nélkül egész jól nyomták. Egyedi stílusok volt, zenéjüket a dallamos rockkal tudnám jellemezni. Megfogott. Megszerettem rögtön ahogy meghallottam az első akkordokat. Leültem és figyeltem őket tisztes távolságból. Nem akartam én zavarni őket. Felfigyeltem a gitárosra... borzalmasan, bűnösen jóképű volt. Tipikus azt a kurva... kategória. Egy fél órával később került sor a bemutatkozásra és kiderült, hogy Bradnek hívják. Szóba elegyedtünk, zavartságom ellenére is hamar megtaláltuk a közös hangot, sőt az egész bandával elég jól kijöttem. Megismertem őket és hamar az életem részévé váltak. Bár nem volt az apámmal szuper kapcsolatom, mégis csak utána voltak ők a legfontosabbak akkoriban. Az első hetekben, csak vigyorogva bólogattam a zenéjükre lent a pincében ahol játszottak, majd nem tudom melyik fejéből pattant ki az ötlet, hogy unja a képem nézni, vágyik a társaságra menjünk el egy kicsit iszogatni majd egy karaoke klubba. Helyesnek találtuk az ötletet, így miután kellő alkoholt döntöttünk magunkba, betértünk New York egyik legjobb hírő karaoke klubjába. Talán Beyoncetől énekeltem valamit, nem emlékszem pontosan. Amikor visszaültem közéjük mindegyiknek elég elborult képük volt meg is ijedtem tőlük. Cseszegetni kezdtek, hogy jó hangom van és nem jutott eszembe, hogy ők meg énekest kerestek. Akkor váltam a banda tagjává. Eathen kapcsolatait felhasználva elég hamar "híressé" lettünk, amolyan névtelen kis celebek voltunk, akik elzenélgettek maguknak, de volt sok rajongónk és így tarthattunk koncerteket. Iszonyat jó volt. Aztán... minden kezdett bonyolultá válni.
- Folytathatod később is - szólalt meg a csendben.
- Nem, folytatnom kell, ha már egyszer belekezdtem. Most jönnek a problémáim.
- Nézd szivem, tömörítheted is, ha úgy könnyebb.
- Unatatlak, mi? - mosolyogtam rá halványan.
- Egyáltalán nem, úgy gondolom, jobban viselnéd, ha csak... gyorsan eldarálnád a lényeget, és nem emlékeznél vissza minden egyes részletre.
- Mikor lettél ilyen kedves és megértő? Ne játszd meg magad Jonathan - suttogtam és próbáltam visszanyelni feltörekvő könnyeimet. Gyenge poénomon felnevetett, majd elhallgatott.
- Hozzak még bort?
- Nem kell köszönöm. Épp eleget ittam. Folytassuk az időutazást - teleszívtam magam oxigénnel, majd kifújtam és lehunytam a szemeimet.
- Már akkor tudtam amikor először megpillantottam. Próbáltam elfelejteni, túllenni rajta, közömbösen viselkedni vele és többnyire ment is. De ahogy telt az idő, érzéseim nem hogy elmúltak volna iránta, egyre csak erősödtek és mélyültek. Sosem gondoltam rá csak barátként, de maradhatott volna a tetszik fázisban. Életemben először, 17 évesen estem szerelembe. Ő 20 éves volt és csodálatos. A legcsodálatosabb férfi akit valaha is ismertem. Azóta is mindenkiben aki másabb kapcsolatot ápol velem, őt keresem.
- Mi történt kettőtökkel?
- Hát.. neki barátnője volt akibe szerelmes volt, nekem pedig úgymond a lány barátnőm volt, tehát nem mondtam el neki mit érzek iránta. Két és fél évig bírtam ezt csinálni. Egyik próbára eljött Brad barátnője és hatalmas patáliát csapott, majd este elmentünk kettesben iszogatni.
- Te és Brad?
- Aha. Ő kibukott Adrien miatt én meg kivoltam bukva miatta, így elmentünk lerészegedni. Ő durván készre itta magát én meg csak kicsit. Amikor taxiba ültünk kijelentette, hogy leakar velem feküdni. Mivel amúgyis a saját lakásomba vittem volna az állapota miatt, kézenfekvő volt számára az, hogy szexeljünk egyet. Egy olyan lényegtelenet. Ha belegondolok akkor volt életem legtöbb orgazmusa...
- Hoppá - nevetett fel amin elmosolyodtam.
- Másnap nem találtam magam mellett, elnéztem, később fellépés után amikor én végtelenül boldog voltam közölte, hogy nem feküdt le velem az éjjel, abszurd lenne, hisz legjobb barátok vagyunk stb. Akkor kicsit összetörtem. Aztán újra boldog voltam... mert újra megtörtént... és újra.... és újra... Én pedig minduntalan belementem, hiszen szerettem őt és tudom, hogy ő is szeretett engem. Pár hónappal később azzal hívtak a telefonjáról, hogy én voltam az első a gyorshívóján hozzátartozója vagyok-e. Azt mondtam igen, a barátom. Elmondták melyik kórházba szállítják, mivel ütközött 3 autóval. Nem volt hibás, csak áldozat... Olyan súlyos volt az állapota, hogy azt mondták ha megműtik sem biztos, hogy túléli, az a legjobb, ha elbúcsúzunk, mert csak a gépek tartják életben. Akkor éreztem először félelmet. Olyan igazi rettegést, hogy elveszíthetem. Elrohantam, és csak késő éjjel mentem vissza a kórházba. A nővérek nem akartak beengedni, de látták, hogy kivagyok bukva, sírok és azt motyogom meg fog halni el kell tőle búcsúznom... Azt mondták maradjak. Hát én maradtam. Amennyire csak tudtam közel férkőztem hozzá és megsimogattam a kezét. A nevemet suttogva ébredt fel. Újra sírva fakadtam, de erős akartam maradni.

Mindig is undorodtam a kórházaktól. A gépek pittyegő hangja, a fertőtlenítő szaga, az a sötétség ami körüllengi az egész épületet. Tele van szomorúsággal, magánnyal és halállal. De most mindezek nem tudtak mélyen érinteni. Amikor felmentem az intezív osztályra csak egy dologra tudtam gondolni: el kell érnem Brad kórtermét.
Több nővérrel is találkoztam idefele de azok nem állítottak meg. Viszont akik ezen a szinten voltak a recepciós pultnál, rögtön utánam jöttek és fojtott hangon próbáltak kényszeríteni arra, hogy távozzak.
- Kisasszony, nem lehet már a betegeket látogatni. Jöjjön vissza holnap délután.
- Nem, nem lehet.. nekem...
- Hölgyem, hagyja pihenni a beteget. Ha kipiheni magát, feltöltődik egy kevés energiával és több esély van a gyógyulásra.
- Látnom kell Bradet.. el kell neki mondanom, hogy szeretem... - ezt ismételgettem halkan, lassan bolondnak fognak nézni, de nem érdekel. Nem is fókuszáltam rájuk, megtöröltem a kézfejemmel a szemem, és végre rápilantottam az egyik nővérre. Próbáltam értelmes mondatot kinyögni.
- Holnap lekapcsolják a gépekről - vállat rántottam és néma zokogásba kezdtem. Két kezemmel takartam el az arcom és motyogtam tovább. - Szerelmes... szeretem. Én őt... szerettem mindig. Búcsú... nem búcsúztam még el tőle...
A két nővér összenézett és odavezettek a kórteremhez.
- Kicsikém reggel 7-kor vizit, mi 6-ig leszünk itt. Előtte 10 perccel gyere ki és kikisérünk, hogy ne vegyenek észre - mondta a kövérebbik és együttérzően megsimogatta a karomat. Megöleltem őt és újra sírni kezdtem.
- Köszönöm - rebegtem halkan, majd elengedtem. Letöröltem a könnyeimet, és vettem egy mély lélegzetet, majd benyitottam.
Azt gondoltam, ha megpillantom megnyugszom majd, de borzalmas látványt nyújtott. A kezén lila, zöld, kék zúzódások voltak, jobb szeme alatt szintén, feje bevolt kötözve, viszont a szívére kapcsolt gép egyenletesen pittyegett. Nem illett bele ebbe a környezetbe, a szívem széthasadóban volt, borzalmas érzések kavarogtak bennem, elvesztettem utolsó reményeimet is, miszerint túlélheti ezt, borzalmas volt. Szerencsére egy ágyas szoba volt, a sarokban egy fotellel, amit közelhúztam az ágyához és leültem. Megsimogattam a kezét és figyeltem az arcát. Nem akartam felébreszteni, csupán érezni akartam a bőrét.
- Samantha - lehelte és nyitogatta a szemeit. Amikor meghallottam rekedt hangját újabb könnyek buggyantak ki a szememből.
- Brad. Én vagyok az.
- Tudom. Felismerem az érintésed - mosolyodott el halványan. Gyenge volt, nagyon gyenge még a vak is láthatta volna.
- Nem muszáj beszélned. Takarékoskodj az energiáddal.
- Minek? Holnap délután már úgysem fogok élni.
- Elmondták?
- Érthető, hogy elrohantál. Én sem fogadnám el, fordított esetben - mondta és összekulcsolta a kezünket. Könnyeim nem apadtak el, szóvá is tette.
- Szörnyen festesz. Nem áll jól, ha taknyod-nyálad egybe van - erőtlenül és halkan felnevettem és a pulcsim ujjával megtöröltem az arcom.
- Te se nézel ki jobban ebben a ruhában, kötéssel a fejeden meg lilán-zölden.
- Szerintem jól áll a zöld meg a lila.
- Miért mondtad anno, hogy nem történt meg? Miért akartad elhitetni velem, hogy megbolondultam és álmodtam az egészet? - komolyabb hangon szólaltam meg és lassan befeküdtem mellé. Amennyire tudott arrébb húzódott, bár láttam rajta, hogy nem könnyű mozognia. Nem mertem benézni a paplan alá, mi rejtőzik ott.
- Könnyebb volt bebeszélni magamnak ezt, mint elfogadni, hogy átléptem a flörtölés határát.
- Csak egy cseppet. Miért kellett titokban csinálnunk? Miért nem kezdtünk el járni soha? Miért nem szakítottál Adriennel?
- Aha. Tehát válaszokat akarsz.
- Nem, ez csak a látszat, poénból kérdezgetlek... - cirógattam a mellkasát és ez engem is megnyugtatott. Ott nem éreztem gézt, meg kötést semmit, így boldogabb voltam egy fokkal.
- Igazából nem tudom, drágám. Egyik kérdésedre sem tudok megfelelő választ adni.
- Miért? Miért csinálod ezt velem?
- Mit csinálok veled? - hangja egyre halkult, kezével a hajamat simogatta.
- Megbolondítasz. Nem tudlak megérteni, nem hagyod magad kiismerni.
- Szeretjük a titokzatosságot - hallottam, hogy mosolyog, nekem meg újra sírnom kellett, mert eszembe jutott, hogy holnaptól nem lesz több heccelés meg zsörtölődés a titokzatossága miatt. Megszorítottam a felsőjét és vettem egy mély lélegzetet.
Hosszabb csend állt be kettőnk közé én perpillanat nem tudtam beszélni, mert sírtam ő meg lehet, hogy visszaaludt. Utáltam az önzőségemet, hiszen csak arra tudtam gondolni mi lesz velem nélküle? Mit fogok csinálni? Hogy fogom túlélni a hiányát? Soha többet nem leszek igazán boldog. Bele sem gondoltam eddig abba, milyen lehet neki azzal a tudattal élni, hogy holnap már nem fog!?
- Ó, Istenem, miért? - suttogtam és próbáltam visszanyelni a könnyeimet.
- Ne sírj. Utoljára nem a kisírt szemeidet szeretném látni - szólalt meg és felemelte a fejemet az államnál fogva.
- Azt hittem alszol...
- Emlékszel az első alkalomra? - kérdezte elrévedő tekintettel.
- Sosem fogom elfelejteni.
- Igazából nem voltam részeg... a piám valahogy mindig a mellettem álló virágon kötött ki. Elég könnyű volt elhitetni veled, hogy részeg vagyok.
- Gyanús voltál te nekem akkor. Egész éjjel az járt a fejemben, ha részegen ezt vagy képes művelni velem mire vagy képes józanon... - rekedten felnevetett és próbált szorosabban hozzámbújni. - Mennyire érzed magad szarul?
- Semennyire.
- Komolyan.
- 10-es skálán 6-7... De itt vagy, és ez enyhíti a fájdalmamat.
- Szeretted valaha Adrient? - kérdeztem hirtelen.
- Még az elején.
- Amikor először volt kettőnk között... min vesztetek össze?
- Haaajjjaaj, csak fény derül a titkomra. Előző nap beszéltem vele és célozgattam rá, hogy nem vagyok mellette boldog és jó volna ha véget érne a dolog kettőnk közt. Másnap próba előtt írtam neki egy smst, hogy szakítok vele, mert... kedvelek valaki mást nagyon rég óta. Aztán eljött és számon kért, meg hogy megcsaltam-e... nem tehetem ezt vele, megigértem az apjának, hogy elveszem én vagyok az utolsó reménye, stb. Olaszul is összehordott valamit, azt nem értettem.
- Leginkább azt taglalta, hazug, szemétláda, görény, álszent... tehát szidott mint a bokrot.
- Jó tudni. Aztán, mivel bosszantott a dolog, és mivel ott voltál gondoltam elmegyünk együtt inni és majd kisül belőle valami. Valójában csak a taxiban ülve jutott eszembe, hogy lefeküdhetnék veled. De nem nagyon kellett téged noszogatnom...
- Fúúú de szemét vagy. Ne pimaszkodj. Részeg voltam...
- Dehogy voltál. Átlatok rajtad. Egyszerűen szeretsz.
- Öntelt vagy. Mit képzelsz? Az abszurd lenne, hiszen legjobb barátok vagyunk, amúgy is szeretem Adrient. Ez mi duma volt?
- Hülye voltam, megsajnáltam Adrient és úgy döntöttem vele maradok. Az egész banda előtt meg nem akartam mutatni, hogy mi volt köztünk, rólad meg sütött.
- Nem baj, hogy utána hetekig kivoltam borulva, kész idegbeteg voltam, úgy jártam-keltem mint egy halott?
- Hidd el, hogy hatalmas bűntudatom volt miatta, de úgy éreztem helyesen cselekszem.
- Mindig is azt éreztem kihasználsz engem. Szereted Adrient, de amikor unatkozol eljátszadozol velem... aztán azok az éjjelek amiket együtt töltöttünk, mindig azt gondoltam szerelmes vagy belém. Engem szeretsz és nem őt, és ez tett boldoggá, szárnyaltam, majd pofára estem mikor másnap szembetaláltam magam a közömbös arcoddal. Utána általában kiskanállal kellett összekapargatnom magam. Az utóbbi időben viszont többször jöttünk össze, és valahogy másként viselkedtél utána. Miért csináltad ezt velem?
- Mert szeretlek.

- Másnap lekapcsolták a gépekről én pedig bezárkóztam. Senkit nem engedtem közel magamhoz, mert nem bírtam elviselni a mélyebb érzelmeket. Fél év sem telt el Brad halála óta, amikor apám is meghalt és újabb törést ejtettek a szívemen és lelkemen. Aztán kis idő múlva úgy döntöttem ide jövök, hogy új életet kezdjek, de Eathen még ide is követett. És ha most megbocsájtasz hazamegyek - lendületből felálltam felvettem a cipőimet és sietősen kifelé indultam. Az ajtóban kapta el a derekamat és magához húzott.
- Azt már nem. Késő éjszaka van, nem engedlek sehova. Van szoba bőven, ne félj elférsz. Nem vagy senki terhére. Egyébként is meghazudtolnám magam, ha nem használnék ki egy éppenséggel sebezhető, gyenge nőt - suttogta a nyakhajlatomba és ajkaival érintette a finom bőrt.
- Jonathan... bármennyire is vonzódom hozzád, könyörögve kérlek ne most tedd ezt velem - válaszoltam rekedt, mély hangon.
- Samantha. Bármilyen problémára gyógyír a szex.
- Nálam ez nem működik.
- Próbáljuk ki.
- Nem fogok ma este lefeküdni veled, hacsak meg nem erőszakolsz.
- Bár jó ötlet, félek feljelentenél utána, és rövidesen nem kellesz ide erőszak sem - durván szorította a derekamat és megfordított.
- Tudtad, hogy ez a gyenge pontom... ha a múltamról kérdezősködsz, megvártad amíg elgyengülök majd rámerőlteted magadat. Legszánalmasabb csajozási módszer.
- Valójában te mondtál el mindent magadtól. Én csak Travisről kérdezősködtem. Amúgy is van egy ígéreted amit most készülök behajtani rajtad. Travie buliján azt mondtad, ha szétmentek én leszek az első akinek a karjaiban keresel menedéket. Itt az alkalom drágám.
- Kezdek undorodni tőled, kedvesem. És amúgy sem ezt mondtam.
- Megse próbálj hazudni magadnak. Egyébként azt mondtad, vígasztalhatlak és azt csinálhatok veled amit akarok. Ebbe erősen szerepet játszik a szex is.
- Kész. Elmegyek - kirántottam magam a szorításából és kinyitottam az ajtót. Kiléptem, de már rántott is vissza. A falnak taszított és mielőtt megcsókolt volna megállt és belenézett a szemeimbe.
- Kellesz nekem Samantha. Itt és most is akár.
- Jonathan. Elhiszed, hogy ezt akarom hallani mióta megláttalak az állomáson? De meg kell értened, hogy most csak egy párnára van szükségem, hogy sírjak és kedvemre emlékezhessek Bradre.
- Most nem... nekem most kellesz - elködösült a tekintete, megfogta a mellem és megcsókolt. Hazudnék ha ezt mondanám, hogy nem tetszett, mert nagyon is, de még nem tudtam elfelejteni azokat amiket elmeséltem neki.
- Ne.. ne csináld ezt velem - szakadtam el tőle.
- Ígérem, hogy gyengéd leszek - csókolt meg újra és nekiszorított a falnak. Elengedte a mellem és végigsimított a fenekemen, majd megemelt és bevitt a házba. A nyakamat kezdte el csókolgatni, amikor kezdett tisztulni az elmém.
- Esküszöm leitatlak, ha mégegyszer az ajtóra pillantasz - morogta kéjtől fűtött hangon.
- Vigyél haza. Ha ma este feküdnél le velem, nem tudnék neked örömet okozni. Még egy deszkával is élvezetesebb lenne a szex, mint velem.
- Az azért gáz.
- Nézd, köszönöm, hogy elmondhattam miért vagyok olyan, amilyen, most már megérthetsz, de kicsit megint összetörtem és ezen a szex sem segíthet. Haza kell mennem. Más férfit most nem tudok magam mellett megtűrni, csak Eathent.
- Persze. Eathen. Jólvan, oké, leakadok a témáról.
- Legközelebb rólad beszélünk - elsétáltam az ajtóig, majd visszafordultam. - Na most hazaviszel vagy gyalogoljak?
Halkan felnevetett és felkapta az asztalról a kocsikulcsot, majd követett.
- Jon. Mégegyszer köszönöm és ne sértődj meg. Légyszíves - hosszan megcsókoltam, hogy érezze én is azt akarom amit ő, csak nem most.

Miután Jon hazafuvarozott szó szerint összetörtem. Olyan szintű nyomás nehezedett a mellkasomra, hogy azt hittem megfulladok. Nem hittem volna, hogy fogok valaha még így érezni. Ilyenkor olyan, mintha pánikrohama lenne az embernek. Gyűlöletes érzés. Ledobáltam a cipőimet, a ruháimat és beálltam a zuhanykabinba. Folyatni kezdtem magamra a hideg vizet, összeszorított fogakkal próbáltam nem elugrani a víz elől, és próbáltam túlélni megint. Túlélni azt a mérhetetlen fájdalmat amit Brad elvesztése okozott. Ellopta a szívemet és nem volt ideje visszaadni nekem. És ez borzalmasan fájt. Törölközésre már alig futotta, felkaptam az első pólót amit megláttam és befeküdtem az ágyamba. Bár alvásra vágytam, tudtam ha aludnék sem lenne sokkal jobb, az álmok tartanának rettegésben, és bár fáradt voltam nem tudtam elaludni, csak gondolkodni és emlékezni voltam képes.

- Szeretsz engem? - megvoltam lepve és boldog mosoly terült el az arcomon.
- A kezdetektől fogva.
- Te szemét engem meg abba a hitbe ringattál, hogy nem érzel irántam semmit...
- Azt hittem a szeretkezéseinkből vetted a rejtett üzenetet. Minden mozdulatom és érintésem felért egy szerelmi vallomással.
- Az enyémek is. Szeretlek. Nagyon, nagyon, nagyon régóta. El sem tudom hinni, hogy ilyen sokáig tudtam titkolni.
- Számomra nem volt titok, és örültem neki. Mindig is - válaszolta és megpuszilta a homlokomat, ami után fájdalmasan felszisszent, hiszen felvolt repedve az alsó ajka.
- Nem akarom, hogy elhagyj - megremegett az állam, de próbáltam nem sírni.
- Nem akarlak elhagyni.
- Brad el kell mondanom neked valamit... - minden erőfeszítés ellenére kibuggyantak a könnycseppek a szememből, majd hangosan felzokogtam. Nem tudtam abbahagyni, hiszen őrlődtem elmondjam-e neki avagy sem. Ha elmondom, összetörik és végtelenül szomorú lesz, ha nem, örökre bánni fogom, hogy nem tettem meg.
- Mondd el, édesem, elmondhatsz bármit.
- 6 hetes terhes vagyok - suttogtam és megfagyott a levegő. Egyikünk sem tudott megszólalni, lehajtottam a fejem a mellkasára és tovább zokogtam. Egy idő után átkarolt mindkét karjával, majd hallottam, hogy szipog. Ez mégjobban elkeserített.
- Megakarod tartani? - kérdezte egyszercsak, amikor sikerült valamennyire lenyugodnunk.
- Szerettem volna, hiszen tőled van meg minden... de így... nem tudom. Tényleg nem tudom képes lennék-e egyedül felnevelni egy gyereket.
- Csak 18 éves vagy...
- Pár hét híján 19.
- Már sokat nem nyom a latba az én véleményem, de... szerintem tartsd meg. Remek anya lenne belőled.
- Honnan veszed? Nekem nem volt anyám, nem tudom, mit hogyan kell.
- Van egy olyan, hogy anyai ösztön. Ne aggódj. Hm. Apa leszek - halkan felnevetett és könnyek kezdtek csorogni az arcán.

Azt hittem tényleg meghasad a szívem. Felhúztam a lábaimat, a kezemet a hasamra szorítottam és némán zokogtam. Nem tudom elhinni, hogy ennyi mindent átkellett már élnem ilyen fiatalon. Rákellett döbbennem, hogy romokban hever eddigi életem. Arcul csapott a valóság és ez volt az ami mégjobban kikészített.
Kezeimet az arcomra szorítottam és úgy sírtam tovább. Nem akartam, hogy Eathen ilyen állapotban lásson meg.
Végül elnyomott a - talán - nyugalmat rejtő álom.

Reggel felkeltem, mert besüppedt mellettem az ágy.
- Most már itt vagyok, nincs semmi baj- suttogta, én pedig belékapaszkodtam és visszaaludtam.