27. rész - Sam

Sziasztok!

Na, hol is kezdjem?
Úgy tűnik nem tudom "papírra" vetni a gondolataimat. Tudom a végkimenetelt, tudom mit akarok csak épp nem tudom leírni. Ezért ment olyan nehezen megírnom azt a fejezetet.

Vagyis... tulajdonképpen, készen volt. De úgy éreztem hiányzik a végéről valami és marcangoltam magam mi legyen ott... végül tegnp egy óra alatt kiszenvedtem magamból körülbelül 10 sort... Még így sem érzem kereknek, de felteszem, mert nem akarok tovább várakoztatni... hátha valakit érdekel.
Igen, ez maró szarkazmus volt, ugyanis 1-2 emberen kívül nem hajlandó senki sem írni. Egyébként köszönöm a 3500 látogatót, tényleg öröm ilyen nagy számot látnom. :) De azért írjatok, főleg most, hogy úgy érzem egy elég ramaty részt hoztam össze. :|



Semmivel sem tudtam enyhíteni a bennem lévő bűntudatot és keserűséget. Eathen még sosem beszélt ilyen dühvel és megvetéssel a hangjában. Még sosem szembesített ezzel... ezzel a meztelen igazsággal. Szószerint letaglózott, és amikor elmondta mi zajlik le bennem - rávilágított jópár dologra ami vele kapcsolatos - annyira megdöbbentem-rémültem, hogy egy szó nélkül hátráltam a szobámba és kezdtem el marcangolni magam. Hisz mi mást tehettem volna?!

Annyira egyszerű életet képzeltem el magamnak itt San Franciscoban. Annyira egyszerűt. Elhagytam a problémákkal teli életemet New Yorkban, hogy tiszta lappal indíthassak itt. De nem tudtam. Elképzeléseim szerint, munkát keresek - pipálva - bérlek egy szobácskát - az is megvolt - alapítok egy zenekart - újabb pipa - és élek. Átlagosan, unalmasan, de életcéllal és stb. De Eathen utánam jött, berakott a luxusba, elhanyagoltam a munkám és a főnököm meg a zenekarom, mert ő, Travis és Jon nem hagyta nyugodni az elmém, a testem, vérem, lelkem mindenem.

Végül levontam azt a következtetést miszerint - akárhova mentem volna, nem azzal van probléma ahová megyek... hanem azzal amilyen vagyok. Ha mondjuk Chicagoba megyek, esélyes, hogy ott is ugyanilyen problémáim lettek volna. Velem van a baj.

Hiszen ezt már réges-régen tudom.

Mivel még mindig csak egy darab hálószobánk volt, reggel féltem a másik oldalamra fordulni. Féltem Eathenre pillantani. Féltem milyen irányba fog sodródni a kapcsolatunk. Féltem attól, hogy elveszítettem az utolsó embert is az életemből akit igazán, nagyon szeretek.
De megfordultam és hűlt helyét találtam. Felültem és megrémültem - itt hagyott. A szívem a torkomban kezdett dobogni, már marta is a sírás említett testrészemet és végtelen lemondás érzete kerített hatalmába. Vége. Gondoltam. Mindennek vége.

Kimentem a szobából, hogy becélozzam a fürdőszobát, de a küszöbön megtorpantam. Eathen kint aludt a kanapén, azzal sem fáradozott, hogy kihúzza, összekuporodva aludt a 3 személyes kanapén.
Összeszedtem minden bátorságomat, elmentem mellette és bezárkóztam a fürdőbe.

***

Még mindig elfog a remegés, hacsak arra a múltkori beszélgetésre gondolok ami Eathen és köztem lezajlott.
Azon kívül, hogy zenélünk esténként a kávézóban nem nagyon kommunikálunk - valójában ott se csak akkor szólok hozzá ha változtatok a zenei menetrenden.
Mindenki észrevette, hogy van valami újabb gondom, de már nem firtatják.
Alexszel építettem fel újra a kapcsolatomat és elmondtam, hogy elvélem az igazát a nagybátyjával kapcsolatban. Nem örült neki, hogy megkellett tapasztalnom, de azért azt elmondta, hogy figyelmeztetett. Furcsa belegondolni abba, hogy egy 16 éves gyerek jobban átlátja a dolgokat, mint én aki lassacskán 21 éves leszek.
Ezért nem szabad sosem a korra hagyatkozni.
Mesélt nekem Daisyről - fülig szerelmes belé.

Talán ez a negyedik napja annak, hogy elkövettem életem egyik legnagyobb baklövését - bedőltem Jonathan sármjának. De azóta nem hallottam felőle, nem láttam és semmi. Amikor érdeklődtem Alexnél ő is azt mondta nem látta azóta a délután óta és kezd aggódni érte.
- Félek, hogy csinált valami hülyeséget és most egy árokban hever holtan...
- Ne drámázz. Ne túlozd el. Szerintem csak elutazott valahova a máááásik munkájával kapcsolatban és nem vette a fáradtságot, hogy szóljon neked.
- Szörnyű, hogy most sem tudom mi a másik munkája - ingatta a fejét. - De azért remélem, hogy igazad van. Ha majd hazamegyek felhívom Travist, hogy tud-e róla valamit - mondta és csend telepedett közénk. Természetesen Travie említése fájón érintett, hiszen még mindig szégyelltem azt amit történt. Rettenetesen nagy bűntudatom van vele kapcsolatban, de nem lennék képes elé állni és elmondani mit miért csináltam. Holott tudom, hogy megértene. Talán...

- Na jólvan, szerintem menjünk haza. A múltkor túlóráztunk, és most Nick elenged minket.
- Hajnali 2-kor nem is csodálom... még mindig nem tudom elhinni, hogy ilyen sokáig nyomjuk alig kapunk pénzt érte és tűrjük és bírjuk.
- Aaron nem a pénz a lényeg.
- Neked lehet Samantha. Nekem nem.
- Újabban miért hív mindenki a teljes nevemen? - háborodtam fel, miközben magamra aggadtam a pulóverem és kabátom. Nevetés követte a megnyilvánulásomat én meg durcáskodva távoztam a hátsó ajtón át.

***

A kocsiban hideg van - de nem csak a hőmérséklet miatt. Az anyósülésen ültem, mellettem Eat vezetett, hátul pedig Kölyök ült, akit e kései órán hazafuvaroztunk. Ami baromi nagy kitérő a mi szempontunkból. Nem az, sajnálnám egyedül hazaengedni Alexet, szó se róla, de visszafele legalább fél óra az út, "édes" kettesben a morcos barátommal és rettegek.
A visszapillantótükörben látom Alex kérdő pillantásait, de figyelmen kívül hagyom őket. A sálamba süppedek, egészen orrig sikerül is, a sapkát lejjebb húzgálom így sikerül elérnem azt, hogy csak a szememet lehessen látni. Remegve-félve nyúlok a rádió felé és kapcsolom be. Gyorsan húzom vissza a kezem és óvatos pillantást lövellek Eathen felé, aki a szeme sarkából figyeli a mozdulataimat. Összébb húzodom és az ajtóhoz nyomódok, hogy minél távolabb legyek Eathentől.

Sosem kellett így viselkednem vele. Sosem kellett meggondolnom minden mondatom és cselekedetem előtte. Csak is benne bízhattam maximálisan, és csak is vele lehettem teljesen őszinte - csak is előtte lehettem önmagam.
Most pedig mindent elszúrtam, felborulni látszik a kapcsolatunk ez pedig annyira szívettépően fáj, hogy inkább lehunyom a szemem, hogy ne lássák mennyire elteltek könnyekkel.
Szenvedek. Szenvedek, mint holmi kutya, de megérdemlem.

- Tekerje fel valaki a fűtést - megrázkódtam Alex hangjára, hozzászoktam a csöndhöz és most megijedtem a hirtelen hangosságtól. Eathen egy szó nélkül teljesítette a kérést, én pedig újra lehunytam a szemem. A rádióban egy ősrégi lírai dal játszódott amit ismertem és ez egy kicsit megnyugtatott.
- És hogy alakulnak közted és Daisy között a dolgok Alex? - kérdezte egyszercsak Eathen mosolygós arccal.
- Hát, ha őszinte akarok lenni, jól, de az apja még mindig nem tudja.
- Mert?
- Mert annakidején az idősebbik lányát meghúzta Jon - folytatta és Eathen kezei megfeszültek a kormányon a név hallatán. - És mikor meghallotta, hogy Bennett vagyok egyből minősített és nem tudok kirobbanni ebből a skatulyából.
- Az szép. Akkor jó híre van a rokonodnak.
- A diákok kedvelik, mert könnyed és laza a tanmenete meg stílusa. Elég jó tanár. De a munkatársai nem kedvelik túlzottan fiatalos, pimasz megjelenését és viselkedését - lemondóan csóválta a fejét, Eathen pedig kárörvendőn horkantott egyet válasz gyanánt.
- Nem akarlak elkesíteni, de nem tett rám jó benyomást a híres-neves Jonathan Bennett. Játszik az emberekkel, mint más a rongybabákkal és ez nem tetszik.
- Pedig azt hittem kedvelitek egymást - szólt megdöbbenve a fiú.
- Áááh. Kizárt. Jópofizunk egymással, de semmi több. Elég rejtélyes az élete és hihetetlen számomra, hogy egy tanári állásból meg holmi örökségből ilyen gazdag legyen.
- Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte Alex.
- Arra, hogy másodállásban bizniszel valami illegálisat - mély csend volt a válasz. Megsem mertem mukkanni. - Szerintem te is gondoltál már erre Kölyök. Mégis miért kellene biztonsági rendszer egy átlagos ember házába? És külön a szobájába? Isten ments, hogy beleártsam magam a piszkos dolgaiba, csak téged féltelek. Szerintem szedd a sátorfád és menj haza. Mostanra lenyugodtak lázadó érzéseid és ideje hazatérned - atyai aggodalom csillant szemeiben és egy pillanatra hátra is nézett, hogy bátorító mosolyt küldjön a megszeppent fiatal fiú felé.
- Őszinte leszek. Én is gondoltam már arra, amire te, de félek megtudni az igazságot. És... nem szeretek itt élni. Azon kívül, hogy zenélgetek és van Daisy nem sok minden marasztal itt. De... nincs nagyon hova mennem. Nem lázadásból szöktem meg otthonról, hanem végső elkeseredésből. Nem szeret a családom és nem tudom miért - de nem tudtam tovább elviselni.
- Akkor költözz hozzám - jelentette ki nemes egyszerűséggel.
- Micsoda? - kérdezte. Eaten hirtelen lefékezett és rádöbbentem, hogy megérkeztünk.
- Apám 3 éven belül tervezi a hotel átadását. New Yorkban van az első hotelünk, és szívesen elszállásolnak ingyen és bérmentve. Csak egy telefonomba kerül. Amikor közöltem apámmal, hogy szívesen folytatom a munkáit és csak hobbiként zenélek, belement minden feltételembe.
- És mik voltak azok?
- Hogy a számomra kedves személyeknak adjon igyen lakosztályt. Többek között.
- És én ezek közé tartozom? - kérdezte egyre nagyobb döbbenettel a hangjában Alex.
- Valójában eddig csak Samantha, meg a régi bandánk tartozott ide, de bevettelek a bandába - kacsintott rá és intett a fejével a ház felé. - Indulj. Menj be, keresd meg a bácsikádat és gondold át az ajánlatomat. Én csak jót akarok neked - lekezeltek, a kis srác előrhajolt megpuszilta az arcomat és lelépett.

Már nemis mondom mennyire szíven ütött az előző beszélgetés. Nem bírtam megszólalni, bár nem is nagyon erőltettem, hogy megy-e. Inkább arra törekedtem, hogy felkészüljek a 30 perces néma kínzásra. Talán azt tettetem, hogy alszom... bár így is kínosan fogom magam érezni, de talán jobb lesz valamivel.

Megvártuk, amíg Alex épségben beér a házba, csak azután adta rá a gyújtást az autóra. Lopva pillantottam rá, arca rögtön merevvé vált ám továbbra is a határtalan nyugalom sugárzott róla. Na jó, nem kertelek tovább egyszerűen megvoltam rémülve, de annyira, hogy el nem mondhatom.
Sokáig voltunk csendben, rajta nem látszott, hogy zavarja engem viszont kiváltképp frusztrált a kézzel tapintható csend. Már vagy 15 perce kocsikáztunk, és azóta marcangolom magam, hogy be merjem-e kapcsolni a rádiót avagy nem. Szuggeráltam a készüléket, de csodát nem várhattam, magától nem akart bekapcsolni. De végül a nem mellett döntöttem és továbbra is összehúzódzkodva ültem és vártam azt az istenadta pillanatot amikor leállítja a motort, hogy megérkeztünk. De dunnyogó, morgó hangja oszlatta el fantáziálgatásaimat:
- Ne ülj már úgy, mint egy áldozat... olyan vagy aki arra számít mindjárt agyonverik - dörmögő hangjától nem lettem oldottabb, de beláttam, hogy igaza van, így kicsit kihúztam magam és kényelmesen elhelyezkedtem. - Most akkor félsz tőlem!? - nem igazán hangzott kérdésnek, inkább kijelentésnek, de szemöldöke a magasba ugrott és kérdő tekintetére egy keserű mosollyal válaszoltam és vállat rántottam.
- Aj ugyan már ne gyerekeskedj. Mintha valaha is tudnálak bántani... nevetséges - csóválta a fejét, továbbra is inkább az orra alatt piszmogott mintsem rendesen beszélt volna, nehezen is vettem ki szavai értelmét, de nem tettem szóvá. Ezt is nem olyan vicces hangsúllyal mondta, hanem gúnyosan ami nagyon szíven ütött, bár ő nem tudja, nagyon is bánt engem na nem fizikailag, hanem mentálisan.
- Nem arról van szó, hogy félek megversz. Nem vagy aljas, sosem ütnél meg nőt.
- Na hát akkor meg... mire fel ez a nagy óvatoskodás, meg félelem a szemeidben?
- Szerintem tudod te azt nagyon jól, Eathen.
- Szerintem meg nem. Magyarázd el Samantha - flegma, gúnyolódó hangszíne egyre jobban sértett így csak felsóhajtottam és beszélni kezdtem.
- Az isten szerelmére ultimátumot adtál nekem, amit sosem tettél, megvetsz engem amit sosem tettél, haragszol rám, gúnyolódsz, nem kommunikálsz nem érintkezel velem. Te vagy nekem egyedül és kezdek ebben is elbizonytalanodni. Hát ettől félek. Nem merek rád nézni, mert félek a reakciódtól, nincs bátorságom beszélgetést kezdeményezni veled, mert félek zokon vennéd, hogy megpróbálok elsiklani a köztünk lévő feszültségen, félek, hogy sosem fogjuk ezt áthidalni és a végén megszívom és egyedül fogok maradni. Van elég félnivalóm, hidd csak el.
- Aha... Tehát had foglaljam össze. Félsz, hogy egyedül fogsz maradni... nem az, hogy elveszítesz engem is.. hanem, hogy egyedül maradsz. Mi mást is vártam volna tőled? Hiszen olyan önző vagy, mint a szar.
- Igen önző vagyok, sajnálom. De az, hogy egyedül maradok azt jelenti, hogy elveszítelek ami nem lenne ínyemre. Ne akarj felidegesíteni azzal, hogy direkt kiforgatod a szavaimat! - megmasszíroztam a fejem és ledobtam a sapkámat, meg sálamat, mert a visszafojtott indulataim testnedv kibocsátás útján törtek felszínre. Tuti, hogy el is vagyok vörösödve - legalább nem fázom. Eathen hunyorgó szemekkel pásztázta a mozdulataimat, majd az útra szegezte figyelmét és nem reagált a szavaimra. Fújtattam, mint egy dühös bika, ő meg maga volt a megtestesült nyugalom. Rájöttem milyen látvány lehetek, így megpróbáltam csitítani a bennem lángoló tüzet. Előrefordultam és én is az utat kezdtem el kémlelni, de a felezővonalakon kívül nem láttam mást, ugyanis baromi sötét volt.
- És... soha nem fogok választ kapni a kérdésemre? - kérdezte halkan, de már érthetően. Felvontam a szemöldököm, hogy mire gondol, de mielőtt megkérdezhettem volna, eszembe jutott.
- Az a kérdés... nézd Eathen. Nem kérheted tőlem azt, hogy valamelyikőtöket zárjam ki az életemből. Ha mégis választanom kell, nem gondolkodom egy percig sem a válaszomon, nyilvánvaló, hogy melletted döntök. De figyelj. Mindkettőtökhöz másként viszonyulok. Te évek óta vagy velem jóban-rosszban, elismerem, hgy több vagy nekem mint szimpla barát de még csak nem is amolyan családtagként gondolok rád. Még én magam sem vagyok tisztában azzal, hogy miként érzek irántad. Jonathan pedig... azóta ismerem, mióta ide jöttem és azóta epekedem utána. Kezdetektől működött kéztünk a kémia, meg minden baromság és most megkaptam. Őszintén nem vagyok tőle elájulva, de valamiért adtam neki egy esélyt.
- Óh, jézusom! Nem nagyon akarok rajtad osztozkodni Sam!
- De Eathen, mi nem vagyunk együtt. Csak gondoltam rávilágítok a lényegre.
- Komolyan, megfontoltad már ezt az utóbbi időben? Hogy milyenek lennénk együtt? Belegondoltál abba az eshetőségbe, hogy jelenthetnék mást is számodra, mint gondoskodó valaki, aki ugrik minden helyzetben ami érint téged, a biztonságot nyújtó ölelő karok?
- Őszintén? Nem tudom elképzelni. Olyan sokáig volt bennem az, amit az imént elmondtál, nem tudok egyik napról a másikra úgy gondolni rád, mint a szerelmemre.
- Akkor felesleges is ezen vitázni. A szerelmet nem lehet erőltetni - egy pillanatra elkaptam búskomor tekintetét, majd újra az utat pásztázta és nem szólalt meg. Rögtön elszontyolodtam és bűntudatom támadt.
- Akkor sem találom jó döntésnek Jonathant.
- Valójában én sem.
- Akkor hagyd az egészet, és legyetek barátok.
- Talán igazad van.

***

Nem tudtam aludni. Zakatolt az agyam, tele volt a fejem kesze-kusza gondolatokkal, a szívem őrült tempóban dobogott, nem tudtam csillapítani a zaklatott izgatottságomat. Amikor hazaértünk kényelmetlenül éreztem magam. Készségesen átengedte nekem a fürdőszobát, amilyen gyorsan csak tudtam végeztem, hogy minnél előbb ágyba bújhassak, mert én naiv úgy gondoltam, eltudok majd aludni és az álom kiment majd a kényelmetlenség érzetéből. De tévednem kellett.
Egy ideig hallgattam Eathen egyenletes szuszogását, de később ez is zavaróvá vált számomra így kimentem a nappaliba és leültem a kanapéra. Felkapcsoltam a kis lámpát, ami aranyos fénnyel borította be a szobarészt és szemeimmel kutatni kezdtem a cigarettásdobozom után.

Elszívtam az első szálat puszta unalom és nyugtalanság miatt. Majd a másodikat, ugyanezért. Majd a harmadikat, de negyediket nem gyújtottam, mert már csak két szál árválkodott a dobozban. Mivel nem változott bennem semmi, feltettem főni egy adag kávét.

Amíg a keserű nedűra vártam leültem és a gondolataimba mélyedtem. Ahogy folyást engedtem azoknak, rögtön elöntötték az agyamat, majd pár percen belül nagy fejfájást is okoztak. Ha a mai napot vesszük figyelembe... Eathen meglepett. Először is azzal az állításával, hogy Jonathan valami rosszban sántikál amit az említett unokaöccse egyáltalán nem próbált meg cáfolni. Nem hiszem, hogy Töki tudna bármiről is, de az, hogy ő arra gondolt a tulajdon nagybátyja valami illegális körökben mozog - megrémiszt. Ennyi rossz emberismerő lennék? Ezek szerint igen. Amikor Eathen azt kezdte taglalni mi lenne jó Alexnek és, hogy szívesen lakhat a hotelben megmelengette a szívemet. Újra csa rádöbbentem arra, hogy Eat mennyire is törődik azokkal a személyekkel akik fontosak számára.
Majd az Eathennel eggyütt töltött időszakokra gondoltam és felemlegettem magamban a legnehezebb és legfájóbb eseteket.
Az egyik mélyen belevésődött az emlékezetembe...