Szenvedély
Elővettem az egyik legnagyszerűbb író könyvét és belelapoztam. Paulo Coelho – 11 perc
12, 13 éves lehettem, amikor elolvastam és valamiért megtetszett. Megértettem a tartalmát, némelyik jeleneten jót nevettem, de nem értettem meg. Túl fiatal voltam ehhez a könyvhöz. Éretlen. Amikor 16 lettem, a nyáron újra elővettem. És azóta sorolom a kedvenceim közé. Megtanultam idézőjelben persze, a sorok között olvasni. Ez a könyv nem csupán a szexről és egy naiv lány képzelgéseiről szól – mint ahogy azt korábban hittem. Nem. Ez a könyv utat mutat a szeretethez. A szabadsághoz. Az érzelmekhez.
Azért írtam ezeket le, hogy bevezessem a gondolataimat. Amikor ezt a könyvet, vagy Kathleen E. Wodiwiss – Láng és a liliom c. regényét a kezembe veszem, az első pár sor után azt gondolom: „Írnom kell!”
Valamiért szükségem van rá. Mindig rám tör az az érzés, hogy papírra kell vessem a gondolataimat, olyat akarok alkotni, mint az imént említettek. Aztán elmosolyodom és elvetem az ötletet. Mert nem tudok olyat alkotni. Igazság szerint nem is akarnék. Nincs kiforrott írásbeli személyiségem. Ezt a kifejezést most találtam ki, hogy kifejezzem magam. Ha valamit elkezdek írni, önálló gondolatmenetként indul, de miközben írom, és miután végigolvastam valamihez tudom kapcsolni.
„Ez egy könyvből van, ez egy filmből, ez egy reklámból, ez egy animéből, ez az életemből…”
Nem tudatos, de mindig beleesem ebbe a hibába. Mégis azt érzem, hogy oké, elsiklok e felett, mert ha összességében jó, az az egy jelenet senkit nem fog érdekelni.
Tehát beleolvastam ebbe a könyvbe és valami bizsergést éreztem belül, mélyen, majd késztetést hogy jöjjek ide a géphez, kapcsoljam be, nyissam meg a Wordot és csak gépeljek. Írjak. Aztán majd kisül belőle valami.
Szenvedély. Állítom, hogy minden embernek van valamiféle szenvedélye. Zenélés, táncolás, főzés, sütés, festés, rajzolás, írás stb. Ilyen téren tényleg hatalmas a repertoár, ez nem kétséges. És ha valaki nem is olyan tehetséges benne, akkor is van ez a fajta szenvedélye, amit űznie kell. Szerintem az az igazi szenvedély, ha valaki mindig a körül gondolkodik. Csakis önmagamból tudok kiindulni.
Nem tudok semmihez sem úgy állni, hogy a képzeletem ne színezze ki egy kicsit és ne gondolja rögtön azt, hogy ha ezt leírnám milyen lenne. Elég, ha csak állok a buszon és az egyik kanyarban kicsit nekidőlök a mellettem álló fiúnak. Már egy egész jelenet kiforrott lelki szemeim előtt, kész van a szerelmi szál megtervezése. Tudom, hogy ez most hülyén hangzik, meg sokan forgatják a szemüket, de szégyen nem szégyen tényleg így van. Ha nézem a tv-t, azon belül egy romantikus filmet, a majdnem csók jelenetnél rázom a fejem, mert én ezt másképp írnám le. És valószínűleg rövidesen le is írom. Az is elég, ha a barátaimmal az iskolában beszélgetünk. Egy-egy szónál felvillan előttem egy kép, amit felhasználok valamelyik irományomban.
Az a szenvedély, ami nélkül nem tudsz élni. Ami tudod, hogy életed végéig elkísér, de nem kötelez semmire. Ami talán jobb, mint az életben kötött barátságok. Tudom, hogy az írást mindig fogom szeretni, és valószínűleg űzni is fogom, de tudom, hogy nem lesz bűntudatom, ha kihagyok fél évet írás nélkül. Nem fog senki megróni miatta, hogy hová lettem, csak akkor fogom ezt csinálni, amikor érzem, hogy kell, itt az ideje és amikor valami megihlet.
Én körülbelül ezt nevezném szenvedélynek. Nagyon sokszor gondolkodtam azon, hogyha még idősebb leszek, lesz egy életképes ötletem írok egy könyvet és felveszem a kapcsolatot egy kiadóval. De mindig annyi probléma jutott eszembe. Például a kötöttség. Nekem az nem megy. Ha egyszerűen nincs kedvem és ihletem nem tudok írni. Ha viszont leszerződnék valahova határidő lenne megszabva nekem, ami stresszezne és fuccsba menne az egész. Ezért nem megy a blogolás sem valójában, mert stresszel az, hogy sokan várják, és írni kéne, mondjuk szerdáról szerdára. De nem megy. A következő problémám a vélemények. Mindig zavart, ha olyan emberek olvassák az írásaimat, akiket közelről ismerek. Mert ők nem olyan embert ismernek, mint amilyet írás alapján gondol az ember. Amikor írok, megváltozok. És ez ellen nem tudok tenni. Mióta „jobban” űzöm ezt a hobbit, vagy nevezzük bárminek, egy családtagom se olvasta még el. És azt szeretném, ha ez így maradna.
A történeteim fő szála mindig a szerelem, álmodozás, vágyakozás, némi erotika és szégyellem bevallani, de a trágár beszéd. Na, én a való életben ezeket nem használom a családom előtt, mert nem illik, mert nő vagyok, mert nem ilyen neveltetésben részesültem. Félek, ha anyám elolvasná, utána mit gondolna rólam.
Néha, amikor a suliban van egy feladat és én írok valamit, azokat megmutatom, mert adott a téma én pedig nem viszem el magam és megmutatom. Azok tetszenek anyunak, de maradjon ez ennyiben.
Megrögzött álmodozó vagyok, persze ezt sem nagyon mutatom ki a körülöttem lévő embereknek, de tényleg. Így ha valami ismerős elolvassa ezt, azt fogja mondani nem ismer engem. De igen, ismersz… csak a másik oldalamat nem, mert nem akarom, hogy azt megismerd, mert lehet, hogy hülyének néznél, hogy elítélnél, hogy nem tetszene az, akit megismernél, mert félek az olyan kritikától, ami bánt, mert valójában nagyon törékeny vagyok, rengeteg minden rosszul esik csak nem mondom ki, valójában gyenge vagyok és mindig önsajnálatba süllyedek, így ez az énem csak íráskor tör felszínre. Tehát kérlek, ha ismerős ezt olvassa, ne hozza fel, ne mondjon véleményt, maximum névtelenül, mert így lesz nekem jobb. Mert félek. Az előző mondatommal ellentétben fog állni a következő. Az elkövetkezendő napokban az agyam azon fog járni, vajon ki olvasta el ezt, vajon mit gondol rólam ezek után, vajon elmondja-e a véleményét, vajon, vajon, vajon.
Tudnám még húzni, vonni a témát, de rájöttem, hogy én novellát írni ültem le, mégis most csak a gondolataimat írtam le, tehát most ezt elmentem „Szenvedély” címmel, bezárom a Wordot és elvetem a további írás lehetőségét, mert elment tőle a kedvem és elszállt az ihletem is.
