Jó estét minden kedves olvasónak!
Nem mentegetőznék meg semmi, de azért borzasztóan sajnálom, hogy nem volt rész, bár most már csak befejeztem cirka fél oldalt toldottam még hozzá, 1 hete nem volt gépem, szétvolt a lakás nem volt netem sem. Tehát ez tényleg nem az én hibám. Mert 1 hete is kész volt a rész. Na mindegy. Köszönöm azoknak akik kitartanak mellettem, és borzasztóan örültem az előző részhez érkezett kommentároknak. Lehet, hogy nem hiszitek el, de azok ösztönzik az embert igazán, így mindenkit arra kére, írjon pár sort ezáltal gyakoribb frisselésekre is lehet majd számítani.
Tehát jelentem, 0:22 van amikoris felteszem a következő részt. Jó szórakozást hozzá! :))
Csókollak titeket drágáim!
Fél üveg bornál tartottunk - tartottam - és még mindig semmi. Szótlanul ülünk egymás mellett, mégsem érzem magam kényelmetlenül. Nem emészt fel a csend mely beállt közénk egyszerűen vagyunk, mint a befőtt és ez így jó. Hunyorogva nézem a boromat a pohárban és próbálok koncentrálni. Koncentrálni. De nem jön össze. Nem azért mert részeg lennék, sőt még csak spicces sem vagyok de egyszerűen nem bírom magam rávenni arra, hogy beszélni kezdjek. Lerakom a poharam a kisasztalra, ledobálom a cipőimet és felhúzom magam alá a lábam.
- Jonathan - lehellem a nevét majd mélyet sóhajtok. Kiengedem sóhajommal a fáradtságomat ami most ólomként nehezedett a lelkemre. Osszam meg vele a múltamat? Tudom, hogy ideje lenne őszintének lenni. Legalább egy kicsit... de az ami történt annyira igaz volt és annyi fájdalmat okozott. Félő, hogyha elkezdem mesélni megint csak letörten végzem és hónapokig őrlöm magam. Tehát nem. Biztos, hogy nem leszek teljesen őszinte.
- Hallgatlak - bíztatón mosolygott rám és elfoglalta a fotelt. Így én teljesen kényelmesen elfeküdhettem a kanapén és karommal eltakartam az arcom.
- Úgy érzem magam, mintha egy pszichológusnál ülnék.
- Ne tereld el a szót drága kis szívem.
- Jól van, jól van oké. Tehát... 17 éves voltam, amikor megismertem Eathent. Majdnem két évvel idősebb nálam, de volt még egy éve a középiskolából mert nulladikba kezdte, na mindegy. Nem voltam sosem egy nagyon feltűnő személyiség, vagyis inkább népszerűtlen voltam. Lent ültem az aulában fülesen hallgattam a zenét és egyszer csak megbökött, hogy egy gyűrű hever a lábam előtt az enyém-e? Nem az enyém volt, de felvettem és játszani kezdtem vele. Akkor szólt hozzám életembe először valaki olyan a suliból aki nem az én évfolyamomba jár, tehát nem 10-es. Aztán a kapcsolatunk elmélyült, ő lett a legjobb barátom ő volt az az ember akire bármilyen helyzetben számíthattam. Elég sok problémám akadt a következő években, de ő mindig segített rajtam.
- Ne ugorjunk a probléma forrására? - vágott közbe a beálló csendbe.
- Próbálkozom megnyílni.
- Ja bocs, nem szóltam, próbálkozz csak.
- Hülye barom. Szóval... Megismertem Eathent, majd lassan a felsőbb éveseket is, hirtelen népszerűségre tettem szert de valamiért nem izgatott. Persze, örültem, hogy nem kell egyedül lennem, de azért nem dobott fel annyira, hogy ismerek pár srácot akik idősebbek nálam. Eathen viszont tényleg jó barátommá vált. Elmondta, hogy alapított a legjobb haverjával egy zenekart, csak senkit nem visz soha mert nagyon amatőrök - megálltam és sóhajtottam egy mélyet - megkért arra, hogy menjek el meghallgatni őket, bár énekesük nincsen. Hát elmentem. Én rögtön a próbába csöppentem bele, és nem hagyták abba az aktuális számot. Ahhoz képest, hogy kezdők voltak szöveg nélkül egész jól nyomták. Egyedi stílusok volt, zenéjüket a dallamos rockkal tudnám jellemezni. Megfogott. Megszerettem rögtön ahogy meghallottam az első akkordokat. Leültem és figyeltem őket tisztes távolságból. Nem akartam én zavarni őket. Felfigyeltem a gitárosra... borzalmasan, bűnösen jóképű volt. Tipikus azt a kurva... kategória. Egy fél órával később került sor a bemutatkozásra és kiderült, hogy Bradnek hívják. Szóba elegyedtünk, zavartságom ellenére is hamar megtaláltuk a közös hangot, sőt az egész bandával elég jól kijöttem. Megismertem őket és hamar az életem részévé váltak. Bár nem volt az apámmal szuper kapcsolatom, mégis csak utána voltak ők a legfontosabbak akkoriban. Az első hetekben, csak vigyorogva bólogattam a zenéjükre lent a pincében ahol játszottak, majd nem tudom melyik fejéből pattant ki az ötlet, hogy unja a képem nézni, vágyik a társaságra menjünk el egy kicsit iszogatni majd egy karaoke klubba. Helyesnek találtuk az ötletet, így miután kellő alkoholt döntöttünk magunkba, betértünk New York egyik legjobb hírő karaoke klubjába. Talán Beyoncetől énekeltem valamit, nem emlékszem pontosan. Amikor visszaültem közéjük mindegyiknek elég elborult képük volt meg is ijedtem tőlük. Cseszegetni kezdtek, hogy jó hangom van és nem jutott eszembe, hogy ők meg énekest kerestek. Akkor váltam a banda tagjává. Eathen kapcsolatait felhasználva elég hamar "híressé" lettünk, amolyan névtelen kis celebek voltunk, akik elzenélgettek maguknak, de volt sok rajongónk és így tarthattunk koncerteket. Iszonyat jó volt. Aztán... minden kezdett bonyolultá válni.
- Folytathatod később is - szólalt meg a csendben.
- Nem, folytatnom kell, ha már egyszer belekezdtem. Most jönnek a problémáim.
- Nézd szivem, tömörítheted is, ha úgy könnyebb.
- Unatatlak, mi? - mosolyogtam rá halványan.
- Egyáltalán nem, úgy gondolom, jobban viselnéd, ha csak... gyorsan eldarálnád a lényeget, és nem emlékeznél vissza minden egyes részletre.
- Mikor lettél ilyen kedves és megértő? Ne játszd meg magad Jonathan - suttogtam és próbáltam visszanyelni feltörekvő könnyeimet. Gyenge poénomon felnevetett, majd elhallgatott.
- Hozzak még bort?
- Nem kell köszönöm. Épp eleget ittam. Folytassuk az időutazást - teleszívtam magam oxigénnel, majd kifújtam és lehunytam a szemeimet.
- Már akkor tudtam amikor először megpillantottam. Próbáltam elfelejteni, túllenni rajta, közömbösen viselkedni vele és többnyire ment is. De ahogy telt az idő, érzéseim nem hogy elmúltak volna iránta, egyre csak erősödtek és mélyültek. Sosem gondoltam rá csak barátként, de maradhatott volna a tetszik fázisban. Életemben először, 17 évesen estem szerelembe. Ő 20 éves volt és csodálatos. A legcsodálatosabb férfi akit valaha is ismertem. Azóta is mindenkiben aki másabb kapcsolatot ápol velem, őt keresem.
- Mi történt kettőtökkel?
- Hát.. neki barátnője volt akibe szerelmes volt, nekem pedig úgymond a lány barátnőm volt, tehát nem mondtam el neki mit érzek iránta. Két és fél évig bírtam ezt csinálni. Egyik próbára eljött Brad barátnője és hatalmas patáliát csapott, majd este elmentünk kettesben iszogatni.
- Te és Brad?
- Aha. Ő kibukott Adrien miatt én meg kivoltam bukva miatta, így elmentünk lerészegedni. Ő durván készre itta magát én meg csak kicsit. Amikor taxiba ültünk kijelentette, hogy leakar velem feküdni. Mivel amúgyis a saját lakásomba vittem volna az állapota miatt, kézenfekvő volt számára az, hogy szexeljünk egyet. Egy olyan lényegtelenet. Ha belegondolok akkor volt életem legtöbb orgazmusa...
- Hoppá - nevetett fel amin elmosolyodtam.
- Másnap nem találtam magam mellett, elnéztem, később fellépés után amikor én végtelenül boldog voltam közölte, hogy nem feküdt le velem az éjjel, abszurd lenne, hisz legjobb barátok vagyunk stb. Akkor kicsit összetörtem. Aztán újra boldog voltam... mert újra megtörtént... és újra.... és újra... Én pedig minduntalan belementem, hiszen szerettem őt és tudom, hogy ő is szeretett engem. Pár hónappal később azzal hívtak a telefonjáról, hogy én voltam az első a gyorshívóján hozzátartozója vagyok-e. Azt mondtam igen, a barátom. Elmondták melyik kórházba szállítják, mivel ütközött 3 autóval. Nem volt hibás, csak áldozat... Olyan súlyos volt az állapota, hogy azt mondták ha megműtik sem biztos, hogy túléli, az a legjobb, ha elbúcsúzunk, mert csak a gépek tartják életben. Akkor éreztem először félelmet. Olyan igazi rettegést, hogy elveszíthetem. Elrohantam, és csak késő éjjel mentem vissza a kórházba. A nővérek nem akartak beengedni, de látták, hogy kivagyok bukva, sírok és azt motyogom meg fog halni el kell tőle búcsúznom... Azt mondták maradjak. Hát én maradtam. Amennyire csak tudtam közel férkőztem hozzá és megsimogattam a kezét. A nevemet suttogva ébredt fel. Újra sírva fakadtam, de erős akartam maradni.
Mindig is undorodtam a kórházaktól. A gépek pittyegő hangja, a fertőtlenítő szaga, az a sötétség ami körüllengi az egész épületet. Tele van szomorúsággal, magánnyal és halállal. De most mindezek nem tudtak mélyen érinteni. Amikor felmentem az intezív osztályra csak egy dologra tudtam gondolni: el kell érnem Brad kórtermét.
Több nővérrel is találkoztam idefele de azok nem állítottak meg. Viszont akik ezen a szinten voltak a recepciós pultnál, rögtön utánam jöttek és fojtott hangon próbáltak kényszeríteni arra, hogy távozzak.
- Kisasszony, nem lehet már a betegeket látogatni. Jöjjön vissza holnap délután.
- Nem, nem lehet.. nekem...
- Hölgyem, hagyja pihenni a beteget. Ha kipiheni magát, feltöltődik egy kevés energiával és több esély van a gyógyulásra.
- Látnom kell Bradet.. el kell neki mondanom, hogy szeretem... - ezt ismételgettem halkan, lassan bolondnak fognak nézni, de nem érdekel. Nem is fókuszáltam rájuk, megtöröltem a kézfejemmel a szemem, és végre rápilantottam az egyik nővérre. Próbáltam értelmes mondatot kinyögni.
- Holnap lekapcsolják a gépekről - vállat rántottam és néma zokogásba kezdtem. Két kezemmel takartam el az arcom és motyogtam tovább. - Szerelmes... szeretem. Én őt... szerettem mindig. Búcsú... nem búcsúztam még el tőle...
A két nővér összenézett és odavezettek a kórteremhez.
- Kicsikém reggel 7-kor vizit, mi 6-ig leszünk itt. Előtte 10 perccel gyere ki és kikisérünk, hogy ne vegyenek észre - mondta a kövérebbik és együttérzően megsimogatta a karomat. Megöleltem őt és újra sírni kezdtem.
- Köszönöm - rebegtem halkan, majd elengedtem. Letöröltem a könnyeimet, és vettem egy mély lélegzetet, majd benyitottam.
Azt gondoltam, ha megpillantom megnyugszom majd, de borzalmas látványt nyújtott. A kezén lila, zöld, kék zúzódások voltak, jobb szeme alatt szintén, feje bevolt kötözve, viszont a szívére kapcsolt gép egyenletesen pittyegett. Nem illett bele ebbe a környezetbe, a szívem széthasadóban volt, borzalmas érzések kavarogtak bennem, elvesztettem utolsó reményeimet is, miszerint túlélheti ezt, borzalmas volt. Szerencsére egy ágyas szoba volt, a sarokban egy fotellel, amit közelhúztam az ágyához és leültem. Megsimogattam a kezét és figyeltem az arcát. Nem akartam felébreszteni, csupán érezni akartam a bőrét.
- Samantha - lehelte és nyitogatta a szemeit. Amikor meghallottam rekedt hangját újabb könnyek buggyantak ki a szememből.
- Brad. Én vagyok az.
- Tudom. Felismerem az érintésed - mosolyodott el halványan. Gyenge volt, nagyon gyenge még a vak is láthatta volna.
- Nem muszáj beszélned. Takarékoskodj az energiáddal.
- Minek? Holnap délután már úgysem fogok élni.
- Elmondták?
- Érthető, hogy elrohantál. Én sem fogadnám el, fordított esetben - mondta és összekulcsolta a kezünket. Könnyeim nem apadtak el, szóvá is tette.
- Szörnyen festesz. Nem áll jól, ha taknyod-nyálad egybe van - erőtlenül és halkan felnevettem és a pulcsim ujjával megtöröltem az arcom.
- Te se nézel ki jobban ebben a ruhában, kötéssel a fejeden meg lilán-zölden.
- Szerintem jól áll a zöld meg a lila.
- Miért mondtad anno, hogy nem történt meg? Miért akartad elhitetni velem, hogy megbolondultam és álmodtam az egészet? - komolyabb hangon szólaltam meg és lassan befeküdtem mellé. Amennyire tudott arrébb húzódott, bár láttam rajta, hogy nem könnyű mozognia. Nem mertem benézni a paplan alá, mi rejtőzik ott.
- Könnyebb volt bebeszélni magamnak ezt, mint elfogadni, hogy átléptem a flörtölés határát.
- Csak egy cseppet. Miért kellett titokban csinálnunk? Miért nem kezdtünk el járni soha? Miért nem szakítottál Adriennel?
- Aha. Tehát válaszokat akarsz.
- Nem, ez csak a látszat, poénból kérdezgetlek... - cirógattam a mellkasát és ez engem is megnyugtatott. Ott nem éreztem gézt, meg kötést semmit, így boldogabb voltam egy fokkal.
- Igazából nem tudom, drágám. Egyik kérdésedre sem tudok megfelelő választ adni.
- Miért? Miért csinálod ezt velem?
- Mit csinálok veled? - hangja egyre halkult, kezével a hajamat simogatta.
- Megbolondítasz. Nem tudlak megérteni, nem hagyod magad kiismerni.
- Szeretjük a titokzatosságot - hallottam, hogy mosolyog, nekem meg újra sírnom kellett, mert eszembe jutott, hogy holnaptól nem lesz több heccelés meg zsörtölődés a titokzatossága miatt. Megszorítottam a felsőjét és vettem egy mély lélegzetet.
Hosszabb csend állt be kettőnk közé én perpillanat nem tudtam beszélni, mert sírtam ő meg lehet, hogy visszaaludt. Utáltam az önzőségemet, hiszen csak arra tudtam gondolni mi lesz velem nélküle? Mit fogok csinálni? Hogy fogom túlélni a hiányát? Soha többet nem leszek igazán boldog. Bele sem gondoltam eddig abba, milyen lehet neki azzal a tudattal élni, hogy holnap már nem fog!?
- Ó, Istenem, miért? - suttogtam és próbáltam visszanyelni a könnyeimet.
- Ne sírj. Utoljára nem a kisírt szemeidet szeretném látni - szólalt meg és felemelte a fejemet az államnál fogva.
- Azt hittem alszol...
- Emlékszel az első alkalomra? - kérdezte elrévedő tekintettel.
- Sosem fogom elfelejteni.
- Igazából nem voltam részeg... a piám valahogy mindig a mellettem álló virágon kötött ki. Elég könnyű volt elhitetni veled, hogy részeg vagyok.
- Gyanús voltál te nekem akkor. Egész éjjel az járt a fejemben, ha részegen ezt vagy képes művelni velem mire vagy képes józanon... - rekedten felnevetett és próbált szorosabban hozzámbújni. - Mennyire érzed magad szarul?
- Semennyire.
- Komolyan.
- 10-es skálán 6-7... De itt vagy, és ez enyhíti a fájdalmamat.
- Szeretted valaha Adrient? - kérdeztem hirtelen.
- Még az elején.
- Amikor először volt kettőnk között... min vesztetek össze?
- Haaajjjaaj, csak fény derül a titkomra. Előző nap beszéltem vele és célozgattam rá, hogy nem vagyok mellette boldog és jó volna ha véget érne a dolog kettőnk közt. Másnap próba előtt írtam neki egy smst, hogy szakítok vele, mert... kedvelek valaki mást nagyon rég óta. Aztán eljött és számon kért, meg hogy megcsaltam-e... nem tehetem ezt vele, megigértem az apjának, hogy elveszem én vagyok az utolsó reménye, stb. Olaszul is összehordott valamit, azt nem értettem.
- Leginkább azt taglalta, hazug, szemétláda, görény, álszent... tehát szidott mint a bokrot.
- Jó tudni. Aztán, mivel bosszantott a dolog, és mivel ott voltál gondoltam elmegyünk együtt inni és majd kisül belőle valami. Valójában csak a taxiban ülve jutott eszembe, hogy lefeküdhetnék veled. De nem nagyon kellett téged noszogatnom...
- Fúúú de szemét vagy. Ne pimaszkodj. Részeg voltam...
- Dehogy voltál. Átlatok rajtad. Egyszerűen szeretsz.
- Öntelt vagy. Mit képzelsz? Az abszurd lenne, hiszen legjobb barátok vagyunk, amúgy is szeretem Adrient. Ez mi duma volt?
- Hülye voltam, megsajnáltam Adrient és úgy döntöttem vele maradok. Az egész banda előtt meg nem akartam mutatni, hogy mi volt köztünk, rólad meg sütött.
- Nem baj, hogy utána hetekig kivoltam borulva, kész idegbeteg voltam, úgy jártam-keltem mint egy halott?
- Hidd el, hogy hatalmas bűntudatom volt miatta, de úgy éreztem helyesen cselekszem.
- Mindig is azt éreztem kihasználsz engem. Szereted Adrient, de amikor unatkozol eljátszadozol velem... aztán azok az éjjelek amiket együtt töltöttünk, mindig azt gondoltam szerelmes vagy belém. Engem szeretsz és nem őt, és ez tett boldoggá, szárnyaltam, majd pofára estem mikor másnap szembetaláltam magam a közömbös arcoddal. Utána általában kiskanállal kellett összekapargatnom magam. Az utóbbi időben viszont többször jöttünk össze, és valahogy másként viselkedtél utána. Miért csináltad ezt velem?
- Mert szeretlek.
- Másnap lekapcsolták a gépekről én pedig bezárkóztam. Senkit nem engedtem közel magamhoz, mert nem bírtam elviselni a mélyebb érzelmeket. Fél év sem telt el Brad halála óta, amikor apám is meghalt és újabb törést ejtettek a szívemen és lelkemen. Aztán kis idő múlva úgy döntöttem ide jövök, hogy új életet kezdjek, de Eathen még ide is követett. És ha most megbocsájtasz hazamegyek - lendületből felálltam felvettem a cipőimet és sietősen kifelé indultam. Az ajtóban kapta el a derekamat és magához húzott.
- Azt már nem. Késő éjszaka van, nem engedlek sehova. Van szoba bőven, ne félj elférsz. Nem vagy senki terhére. Egyébként is meghazudtolnám magam, ha nem használnék ki egy éppenséggel sebezhető, gyenge nőt - suttogta a nyakhajlatomba és ajkaival érintette a finom bőrt.
- Jonathan... bármennyire is vonzódom hozzád, könyörögve kérlek ne most tedd ezt velem - válaszoltam rekedt, mély hangon.
- Samantha. Bármilyen problémára gyógyír a szex.
- Nálam ez nem működik.
- Próbáljuk ki.
- Nem fogok ma este lefeküdni veled, hacsak meg nem erőszakolsz.
- Bár jó ötlet, félek feljelentenél utána, és rövidesen nem kellesz ide erőszak sem - durván szorította a derekamat és megfordított.
- Tudtad, hogy ez a gyenge pontom... ha a múltamról kérdezősködsz, megvártad amíg elgyengülök majd rámerőlteted magadat. Legszánalmasabb csajozási módszer.
- Valójában te mondtál el mindent magadtól. Én csak Travisről kérdezősködtem. Amúgy is van egy ígéreted amit most készülök behajtani rajtad. Travie buliján azt mondtad, ha szétmentek én leszek az első akinek a karjaiban keresel menedéket. Itt az alkalom drágám.
- Kezdek undorodni tőled, kedvesem. És amúgy sem ezt mondtam.
- Megse próbálj hazudni magadnak. Egyébként azt mondtad, vígasztalhatlak és azt csinálhatok veled amit akarok. Ebbe erősen szerepet játszik a szex is.
- Kész. Elmegyek - kirántottam magam a szorításából és kinyitottam az ajtót. Kiléptem, de már rántott is vissza. A falnak taszított és mielőtt megcsókolt volna megállt és belenézett a szemeimbe.
- Kellesz nekem Samantha. Itt és most is akár.
- Jonathan. Elhiszed, hogy ezt akarom hallani mióta megláttalak az állomáson? De meg kell értened, hogy most csak egy párnára van szükségem, hogy sírjak és kedvemre emlékezhessek Bradre.
- Most nem... nekem most kellesz - elködösült a tekintete, megfogta a mellem és megcsókolt. Hazudnék ha ezt mondanám, hogy nem tetszett, mert nagyon is, de még nem tudtam elfelejteni azokat amiket elmeséltem neki.
- Ne.. ne csináld ezt velem - szakadtam el tőle.
- Ígérem, hogy gyengéd leszek - csókolt meg újra és nekiszorított a falnak. Elengedte a mellem és végigsimított a fenekemen, majd megemelt és bevitt a házba. A nyakamat kezdte el csókolgatni, amikor kezdett tisztulni az elmém.
- Esküszöm leitatlak, ha mégegyszer az ajtóra pillantasz - morogta kéjtől fűtött hangon.
- Vigyél haza. Ha ma este feküdnél le velem, nem tudnék neked örömet okozni. Még egy deszkával is élvezetesebb lenne a szex, mint velem.
- Az azért gáz.
- Nézd, köszönöm, hogy elmondhattam miért vagyok olyan, amilyen, most már megérthetsz, de kicsit megint összetörtem és ezen a szex sem segíthet. Haza kell mennem. Más férfit most nem tudok magam mellett megtűrni, csak Eathent.
- Persze. Eathen. Jólvan, oké, leakadok a témáról.
- Legközelebb rólad beszélünk - elsétáltam az ajtóig, majd visszafordultam. - Na most hazaviszel vagy gyalogoljak?
Halkan felnevetett és felkapta az asztalról a kocsikulcsot, majd követett.
- Jon. Mégegyszer köszönöm és ne sértődj meg. Légyszíves - hosszan megcsókoltam, hogy érezze én is azt akarom amit ő, csak nem most.
Miután Jon hazafuvarozott szó szerint összetörtem. Olyan szintű nyomás nehezedett a mellkasomra, hogy azt hittem megfulladok. Nem hittem volna, hogy fogok valaha még így érezni. Ilyenkor olyan, mintha pánikrohama lenne az embernek. Gyűlöletes érzés. Ledobáltam a cipőimet, a ruháimat és beálltam a zuhanykabinba. Folyatni kezdtem magamra a hideg vizet, összeszorított fogakkal próbáltam nem elugrani a víz elől, és próbáltam túlélni megint. Túlélni azt a mérhetetlen fájdalmat amit Brad elvesztése okozott. Ellopta a szívemet és nem volt ideje visszaadni nekem. És ez borzalmasan fájt. Törölközésre már alig futotta, felkaptam az első pólót amit megláttam és befeküdtem az ágyamba. Bár alvásra vágytam, tudtam ha aludnék sem lenne sokkal jobb, az álmok tartanának rettegésben, és bár fáradt voltam nem tudtam elaludni, csak gondolkodni és emlékezni voltam képes.
- Szeretsz engem? - megvoltam lepve és boldog mosoly terült el az arcomon.
- A kezdetektől fogva.
- Te szemét engem meg abba a hitbe ringattál, hogy nem érzel irántam semmit...
- Azt hittem a szeretkezéseinkből vetted a rejtett üzenetet. Minden mozdulatom és érintésem felért egy szerelmi vallomással.
- Az enyémek is. Szeretlek. Nagyon, nagyon, nagyon régóta. El sem tudom hinni, hogy ilyen sokáig tudtam titkolni.
- Számomra nem volt titok, és örültem neki. Mindig is - válaszolta és megpuszilta a homlokomat, ami után fájdalmasan felszisszent, hiszen felvolt repedve az alsó ajka.
- Nem akarom, hogy elhagyj - megremegett az állam, de próbáltam nem sírni.
- Nem akarlak elhagyni.
- Brad el kell mondanom neked valamit... - minden erőfeszítés ellenére kibuggyantak a könnycseppek a szememből, majd hangosan felzokogtam. Nem tudtam abbahagyni, hiszen őrlődtem elmondjam-e neki avagy sem. Ha elmondom, összetörik és végtelenül szomorú lesz, ha nem, örökre bánni fogom, hogy nem tettem meg.
- Mondd el, édesem, elmondhatsz bármit.
- 6 hetes terhes vagyok - suttogtam és megfagyott a levegő. Egyikünk sem tudott megszólalni, lehajtottam a fejem a mellkasára és tovább zokogtam. Egy idő után átkarolt mindkét karjával, majd hallottam, hogy szipog. Ez mégjobban elkeserített.
- Megakarod tartani? - kérdezte egyszercsak, amikor sikerült valamennyire lenyugodnunk.
- Szerettem volna, hiszen tőled van meg minden... de így... nem tudom. Tényleg nem tudom képes lennék-e egyedül felnevelni egy gyereket.
- Csak 18 éves vagy...
- Pár hét híján 19.
- Már sokat nem nyom a latba az én véleményem, de... szerintem tartsd meg. Remek anya lenne belőled.
- Honnan veszed? Nekem nem volt anyám, nem tudom, mit hogyan kell.
- Van egy olyan, hogy anyai ösztön. Ne aggódj. Hm. Apa leszek - halkan felnevetett és könnyek kezdtek csorogni az arcán.
Azt hittem tényleg meghasad a szívem. Felhúztam a lábaimat, a kezemet a hasamra szorítottam és némán zokogtam. Nem tudom elhinni, hogy ennyi mindent átkellett már élnem ilyen fiatalon. Rákellett döbbennem, hogy romokban hever eddigi életem. Arcul csapott a valóság és ez volt az ami mégjobban kikészített.
Kezeimet az arcomra szorítottam és úgy sírtam tovább. Nem akartam, hogy Eathen ilyen állapotban lásson meg.
Végül elnyomott a - talán - nyugalmat rejtő álom.
Reggel felkeltem, mert besüppedt mellettem az ágy.
- Most már itt vagyok, nincs semmi baj- suttogta, én pedig belékapaszkodtam és visszaaludtam.
