4.rész - Sam

Örülök, hogy egyre többen olvassátok a blogot, és tetszik nektek. Annak meg plána, hogy páran kiraktatok a saját blogotokra, hogy engem hirdessetek. Jól esik. Tényleg, nagyon jól esik. :)
Csak mert én túl félénk vagyok ahhoz, hogy pl.: facebookra csak simán kiírjam a linkem... pedig elgondolkodtam rajta. De valahogy képtelen vagyok megtenni...
Na mindegy, köszönöm a kommentárokat, örülnék, ha továbbra is írnátok. ;) :)
csók


Tulajdonképpen egy hatalmas nagy őrültséget műveltem. Elhagytam a biztonságos életemet New Yorkban. És egy "új élet" címszó alatt futó menekülést hajtottam végre és jöttem San Franciscoba.
Fél éve halt meg Brad. Brad volt a banda gitárosa. Ő vett rá arra, hogy énekeljek a bandában és ő tanított meg gitározni. Mindigis szerelmes voltam belé, de mivel volt barátnője sosem mondtam el neki. Ő volt a titkos szerelmem. Rágyújtottam egy újabb szálra.
- Mi a francért gondolok most ezekre? Nem vagyok normális... - mormoltam magamnak. De nem tudtam leállni. Megállás nélkül jöttek elő az emlékképek.
Miután ő meghalt, középiskolai barátom, Eathen támogatott. És persze a banda többi tagja. Eathen volt a főemberünk... amolyan menedzser féle. Ő mindig elintézett mindent, bármiben lehetett rá számítani. Ezért imádtam és imádom nagyon... emellett a banda basszusgitárosa is ő volt.
Ő jelentett számomra mindent. Barátot, családot, lelkitársat... Eathen volt a mindenem. Hiába volt ott apu, ő... volt nekem és mégsem. Mindig a munkának élt és én csak a második voltam. Jóformán nélküle nőttem fel... de persze nem okolhatom, hiszen anyu születésemkor meghalt, így apunak kellett dolgoznia és nem a vagyonosabb emberek közé tartoztunk. Ledolgozta az életét, hogy mindennap meglegyen az étel és próbált nekem mindent megadni. De sosem éreztem azt a bizonyos apa-lánya kapcsolatot kettőnk között.
Eltelt félév és ő is elment. Végleg összetörtem és tényleg csak Eathenre számíthattam. Azt hiszem hetekig laktam nála... aztán a banda többi tagjánál is lébecoltam. Csak ne kelljen hazamennem az üres házba. De végül túljutottam rajta.

A banda mindig összejárt, de nem zenéltünk. Nem voltak rendezkedések, próbák, és Brad helyére sem kerestünk senkit. Nem tudtunk volna mást keresni. Senki nem firtatta a dolgot, nem is beszéltük meg. Egyszerűen nem zenéltünk többet. Mindenki tudta miért mégsem tettük szóvá. Mert nem kellett.
Nem sokkal ezek után összejöttem Brandonnal. Brad-Brandon... különös egybeesés nem de?! Nem bírtam belegondolni abba akkoriban, hogy csupán Brad hasonmását láttam benne. Brandon elképesztően jóképű volt és kedves. Ugyanakkor felszínes is... emiatt nem tartott sokáig a kettőnk kapcsolata. Mindössze 2 hónapot bírt ki mellettem. Igen. Mert hogy kikellett bírnia. Nem én szakítottam. Még csak közös megegyezés sem volt. Egyszerűen kidobott...
Azt mondta, mindig olyan lányra vágyott mint én. Nulla féltékenykedés, nulla "hol vagy már édesem?" kérdések...
És most idézem: "Bár szeretem, ha nem lógnak a lányok folyton-folyvást a nyakamon, de a Te ridegséged túllő a célon. A szexszel tudtad valamennyire kompenzálni de aztán már... ez sem elég. Samantha viselkedj normális nőként!"
Melyik nő tudná ezt a mondatot kiverni a fejéből? Ugyehogy. Búcsút intettünk egymásnak és én felvetettem az utazás kérdését. Amikor közöltem Eathennel, hogy elmegyek San Franciscoba, egy pillanatra sem ingott meg és végig a közöny játszott az arcán. Ez fájt. Nem próbált meg marasztalni vagy hasonló.

- San Francisco? - kérdezte halkan.
- Aha... arra gondoltam, hogy elmegyek és új életet kezdek.
- Mit akarsz csinálni?
- Hm. Munkát keresek, ellátom a szükségleteimet és talán berobbanok, mint híres énekesnő.
- Tehát nem tudod - bólintott maga elé. Sóhajtottam és megráztam a fejem.
- Azt tudom, hogy elkell mennem innen. Brad, Apa, Brandon... a banda... Te...
- Menj, ha úgy érzed menned kell - mondta az előbbinél még halkabban, de annál határozottabban.
- Oké...
- Oké.

Még most is kiráz a hideg ettől a párbeszédtől. Életem legrosszabb 10 perce volt. De ezt is túléltem. A bejelentésem után ő ment jobbra én meg balra. Felmondtam az akkori mukahelyemnél - amolyan csicskás voltam az egyik irodában... amúgyis utáltam - elrendeztem a házzal kapcsolatos dolgokat. Összecsomagoltam és foglaltattam jegyet a másnap reggel induló vonatra. Túl simán ment minden. Másnap reggel indulásra készen, épp az ajtót zártam kulcsra és amikor megfordultam Eathannel találtam szembe magam. Szó nélkül elindult, én pedig követtem. Beszálltam az autóba és elhajtottunk az állomásra. A házamtól is csak fél órányira van, de nagyon rosszul éreztem magam. Kezdtem elszomorodni amiért itt hagyom és kezdtem kétségbeesni, hogy mi lesz velem nélküle. Épp ezért kell elmennem. Függök tőle és képtelen vagyok bármire is a segítsége nélkül. Ezt nem engedhetem meg magamnak. Felnőtt nő vagyok az istenért! Mégis bekönnyezett a szemem úton az állomásra. Persze nem hagytam el magam. Nem mutathattam ki mennyire nehéz is elmennem.
Amikor odaértünk és leállította a motort felsóhajtott.

"Nem muszáj elmenned..."

Ekkor kezdtem azt érezni hogy mindjárt hisztérikusan sírva fakadok. Apa halála óta nem sírtam, vagyis akkor is csak egyszer. Mert nem engedtem meg magamnak. És amikor mondta, hogy nem muszáj elmennem... úgy éreztem, minden kifog jönni és azt sem akartam megengedni magamnak.

"Én... itt vagyok neked. Segítek. Támogatlak. Bennem bízhatsz"

Ekkor kezdtem el sírni. Nem nagyon... csak kicsit. Nem bírtam visszafojtani a könnyeimet.

"Samantha?! ... Sam... azt hiszem... Szeretlek"

Beigazolódott az amit Brad mindig állított... amit apa is észrevett... amit én annyira nem akartam tudomásul venni. Leborultam a térdemre és kiadtam magamból mindent. Sírtam és sírtam. Tudom, hogy nem úgy érette, hogy szeret és velem van... hanem, hogy... Szeret és azt akarja maradjak és legyünk együtt.
De mivel kapaszkodtam Brad emlékébe... nem tudtam volna viszonozni az érzelmeit. Nem tudtam magunkat elképzelni együtt. Képtelenségnek tartottam. Így csak sírtam és sírtam... és nem válaszoltam neki semmit.
Újabbat sóhajtott, majd azt mondta:

"Lefogod késni a vonatot"

Amikor hallottam mennyire rekedt és érdes a hangja, olyan volt, mintha valaki szíven szúrt volna. Fájdalmat okoztam neki azzal, hogy nem mondtam semmit. Ebből rájött, hogy nem úgy szeretem ahogy ő engem. Borzasztó érzés volt. Felültem, hüppögtem és szipogtam, de megtöröltem az arcom és a szemem. Rápillantottam és észrevettem, hogy nem néz rám. Kibámul az ablakon. De láttam, hgy csillog a szeme. Mindenféle búcsú nélkül, felkaptam a cuccaim és berohantam az állomásra. Majd felszálltam a vonatra és tovább sírtam.
Amikor eldöntöttem, hogy megnyugszom és nem sírok tovább, helyette elszívok egy egész doboz cigit, levetődött elém Kölyök. Nem szoktam bunkó lenni, de mivel trauma ért... sokszoros trauma... és Eathen bejelentése is fájón érintett, semmi kedvem nem volt a társalgásra. Ezért voltam tapló. Nem mert alapból olyan a természetem.

Elmosolyodtam. Nem vagyok eszemnél... egy kávéházban taglalom az életem mélypontjait. Felsóhajtottam, majd elnyomtam a füstölgő félig elszívott cigarettát.
- Hé! Egy kávét is... legyen szíves. Csak feketén. Köszönöm - mosolyogtam rá az éppen mellettem elhaladó srácra.
- Jess siess mááár! - kiabált valaki a konyha felől.
- Rendelés felvéve szépségem - kacsintott rám majd felsóhajtott. - MEGYEK MÁR! - kiabált oda. Kuncogtam egyet és visszafordítottam a tekintetem az újság felé. Eddig három piros karikám volt. De egyik sem kecsegtetett túlzottan. Majd a kezemre tévedt a pillantásom. A bal kezem gyűrűsujján - mivel arra volt jó - egy csillogó ezüst gyűrű virított. Bradtől kaptam még a 18. születésnapomra. Azóta hordom és imádom. Nem tudnék tőle megválni. A gyűrűt nézve eszembe jutott Jonathan. Ökölbe szorítottam a kezem és lehunytam a szemem. Nem lehet igaz! Megint ő jutott az eszembe... bármiről... akármire gondolok végül nála kötök ki.
- Sharon! Ez nem mehet így tovább! Nem flörtölhetsz minden vendéggel! - erre a kiabálásra tértem magamhoz.
- Már miért ne tehetném?
- Mert elvonja a figyelmed a munkáról. Cseréled a rendeléseket, van amikor el is felejted és nem viszed ki őket! Rontod a jóhírem!
- Menj a fenébe Nick! Elegem van belőled!
- Sharon sajnálom, de ez kölcsönös! Kivagy rúgva!
- Chh. ÉN mondok fel! Hülye bunkó... - kiabálta magából kikelve a szőke lány.
Az említett lány rohant el mellettem és csapta be maga után a kávézó ajtaját. Na szóval. Foglaljuk össze. Bejöttem ebbe a látszólag nyugodt kávézóba, hogy igyak egy erős feketét. A pincérnő levágott egy sor hisztit a főnökével, még hozzá arról, hogy ő ennél tehetségesebb szóval nem kötelező mindennap bejárnia pláne nem időre. Mire a főnöke közölte vele, hogy amúgy sem épp a legjobb munkaerő a folytonos flörtölései miatt. Khm nos. A lány kint végezte. Ami azt jelenti, hogy meg is van az állásom. A megnevezett Nick fiú - gondolom a konyhából - lépett ki gondterhelt arccal. Szóval ő lenne a tulaj? Remek!
Mivel a Jessnek nevezett fickó nem hozta a megrendelt kávémat, lassan de biztosan az is megérkezett, méghozzá személyesen főnök úrtól.
Kapva az alkalmon beszédbe elegyedtem vele.
- Jóllátom "felmondott" a pincérnője? - mutattam az idézőjeleket az ujjammal és szélesen vigyorogtam. - Köszönöm - mosolyogtam rá amikor letette elém a kávémat.
- Ne haragudjon amiért végig kellett ezt hallgatnia. Borzasztó kellemetlen - mondta egy sóhajtás közepette. Ő pedig borzasztó hivatalos... - De Sharon kezelhetetlen...
- Ugyan! Nem ez volt az első! Rá se rántson. Ez most akkor azt jelenti, hogy van üresedése? - néztem rá felcsillanó szemekkel.
Meghökkent a kérdésem hallatán, de aztán aranyosan elmosolyodott.
- Gyakorlatilag igen. Jess és Sharon voltak csak, de a szőke ciklon most "mondott fel" ugyebár... és így muszáj lesz keresnem valakit a helyére.
- Nos... itt ül szemben egy lelkes jelentkező! - mutattam magamra vigyorogva.
- Áh. Nem is tudoom... mi a legmagasabb végzettséged? - váltott tegeződésre.
- Érettségi. De azt hiszem enélkül is megtudnék főzni egy bögre kávét.
- Ne légy benne olyan biztos!
- Najó. Megközelítem másképp. Tegnap érkeztem, 20 éves vagyok üde és friss csak úgy rohangálnék a vendégek között, hogy felvegyem a rendeléseket. Figyelj - tegeztem le hirtelen énis. Így bizalmasabb. - Munkára van szükségem. Mindegy mi, csak munka legyen.
- Hát rendben! Fel vagy véve - látszólag nem zavarta a hirtelen munkára tett ajánlatom. - Na tudom, hogy kissé gyors, de mivel elég forgalmas hely már jó lenne ha holnap tudnál kezdeni.
- Rendicsek. Te vagy a kávézó tulaja? Elég fiatalnak tűnsz...
- Csak 23 vagyok. De nem. Apáé a kávézó, én csak vezetem.
- Értem. Samantha de Roureau vagyok... mellesleg. De csak Sam - nyújtottam a kezem az asztal felett.
- Örvendek Sam. Nicholas Hanford. De csak Nick.
- Szintén örvendek Nick! - ráztunk kezet.
- Na jólvan. Reggel 6-ra gyere. Elmondok majd mindent, amúgy 7-kor nyitunk.
- Itt leszek. Finom volt a kávé, de most mennem kell - az asztalra raktam a pénzt, mire visszatolta felém.
- A vendégem voltál.
- Egy angyal vagy - mosolyogtam rá. - Köszönöm az állást Nicholas! - integettem felé és kiléptem az ajtón.
- Csak Nick! - hallottam, hogy utánam kiált még. Csak nevetni tudtam már.
Tekintve, hogy ez a második napom itt San Franciscoban, elég jól haladok. Szerencsésnek érzem magam. Rögtön találtam állást egy imádnivaló főnökkel, ami nagy szó. Már csak gyűjtenem kell pénzt, hogy lakást vehessek. Na meg aztán a banda... és a csúcsra törés... elhiszem, hogy menni fog. Tényleg menni fog! Ne higyjetek naívnak, tisztában vagyok a képességeimmel, de ti is megmondhatjátok, hogy egy mázlista vagyok. Úgyhogy... amit kitűzök célomul úgyis elérem.

3. rész - Sam

Kicsit későn, de meghoztam a 3. részt. :) Remélem tetszeni fog.
Tudom, hogy én vagyok a hibás, mert freeblogon nem írtam sokáig és elpártolt tőlem csomó mindenki ezért talán gicuson kívül senki nem is olvas... de azért ha mégis... komolyan örülnék pár véleménynek. De komolyan. Akár privátban is.
elle.pro@citromail.hu
Ja igen... ez egy igen rövid rész, mert ehhez nem tudtam többet írni. : D
Tehát:

Mindig gyűlöltem hotelekben megszállni. Odahaza sűrűn megesett, hogy az apám kiborított a hülyeségeivel és egy hotelbe menekültem. Nem akartam Eathan terhére lenni az ilyen problémáimmal, ezért ezekről nem mindig tudott. Egy hotelszoba tükrözi a nyugodtságot és a tökéletességet. Túl mesterkélt... túl mű. Egy családi ház szobái sosem voltak vagy lesznek ilyenek. Elég nehezen ment az elalvás, ugyanis járt az agyam.

Miután másnap reggel felkeltem, hirtelen nem tudtam mit keresek itt. Semmiféle kapcsolatom, vagy ismerősöm errefelé... aztán magamra erőltettem a gondolatot, hogy pontosan ezért jöttem ide. Megigazítottam az ágyneműm és bementem a fürdőszobába. Ledobtam magamról a hosszú pólót, mely pizsamaként szolgált és a bugyimat majd beálltam a zuhany alá. Hideg vizet kezdtem folyatni magamra, hogy felébredjek aztán fokozatosan állítottam melegebbre. Percekig álltam teljesen mozdulatlanul, hagyva, hogy follyon rám a víz. Kizártam mindent és meredtem a semmibe. Annyira jólesett így lenni, hogy alig vettem észre a víz forróságát ami már égette a bőröm. Észbe kaptam és gyorsan lezuhanyoztam. Pár perc múlva frissen és üdén léptem ki a zuhanykabinból és a tükör melletti polcról vettem el egy törölközőt amit magam köré tekertem, és belenéztem a tükörbe.

Karcsú vagyok... talán kicsit soványnak mondható, de azért nem annyira, mint a kínai nők. Öcsém, azok még egy gebe nők... Hát persze, hiszen rizsen élnek. ahh... mindegy.
A soványságomat ellensúlyozták az idomaim, nem mondom, hogy hatalmas melleim vannak, de arányos a testemmel. A fejem sem nevezhető annyira ocsmánynak. Kis orrom, keskeny vonalú szám és mandulavágású élénk zöld szemeim vannak. Beletúrtam a hajamba és hátrasimítottam. Apa halála előtt nem sokkal vágattam le. Brad mindig a hajamat birizgálta és azt mondta gyönyörű a hosszú hajam. És egy nap... fogtam magam bementem egy szalonba és rövidre vágattam. Nagyot sóhajtottam. Hiába a külsőm, mégsem akad senki akinek komolyabban tetszenék. Végül is nem nagyon keresem a nagy szerelmet, és nem is érdekel annyira, csak néha rám jön az, hogy vajon én vagyok-e a hibás?!

Abbahagytam a gondolkodást, inkább felvettem a fehérneműim meg a szobához kapott köntöst. Kiléptem a fürdőből és a szobámban cigaretta után kezdtem kutatni. Aztán megláttam a kukában a dobozt és rájöttem, hogy elfogyott. Ismételten sóhajtottam és csak meredtem a dobozra. Aztán... eszembe jutott ő. A lelkiszemeim előtt tisztán láttam Jonathan arcát... és azt a mozdulatot, ahogy meggyújt egy szál cigit. Jonathan... Hmmm. Olyan furcsa név. Nem illik a külsejére. Ő túl... túl szexi, hogy Jonathan legyen a neve. Áh. Mindegy... úgysem találkozom vele többet. Nem érdemes olyan csekélységeken fennakadni mint a neve. Kit érdekel a neve?! Senkit. Igen.

Körülnéztem a szobában és megláttam a gitárom. Elmosolyodtam. Csak két éve gitározom, de már korábban is énekeltem. Tulajdonképpen énekelek, mióta megtanultam beszélni... de általános iskolában kezdtem el képezni a hangom. Eszembe jutott az otthoni bandám és összeszorult a szívem. Már fél éve feloszlott, de még mindig sajnálom. Szerettem velük zenélni. Nem. Imádtam. Az egyik bandatag balesetben elhunyt és nem tudtuk tovább folytatni nélküle. Túl fontos volt számunkra és hatalmas keserűséget jelentett az egész bandának, hogy Ő nincs többé. Anno még ő alapította... így úgy éreztük, nélküle már nem lenne a régi, így inkább nem zenéltünk többet. Azóta nem énekeltem és nem gitároztam. Miután az apám is meghalt, nem tudtam mit kezdhetnék magammal. Csak egy érettségim van és őszintén szólva a tanulás már nem érdekel.
Azt sem tudom menne-e egy másik zenekarban játszani. Végülis ha nem próbálom meg... sosem fog kiderülni. De ha Eathan itt lenne... merőben más lenne minden. De ha itt lenne, mi értelme lett volna az ideutazásomnak? Semmi. Megálltam az öltözködésben és tovább vittem a gondolatmenetet.
Talán tényleg egy oltári nagy hülyeség volt idejönni. 20 évesen, pénz nélkül és minden nélkül. Apám nem sokat hagyott rám. Csak a családi ház az örökségem. Az anyám pedig születésemkor meghalt.
Áááá. Hülyeségeket gondolok!! Új életet akarok kezdeni. Persze, hogy nem hullhat minden az ölembe. Mégis mire számítottam? Tiszta idióta vagyok. Nem szabad feladnom már az elején... ez a második napja, hogy itt vagyok. Csak reálisan kell szembe néznem a rám váró dolgokkal és akkor minden rendben lesz. Minden kezdet nehéz, ez pedig határozottan egy kezdet. Én pedig egy erős, okos, talpraesett és független nő vagyok. Megtudom csinálni.
Na megmondom mi lesz!

1.: Munkát kell keresnem, jelenlegi helyzetemet nézve bármi jó lesz. Ha ez megvan spórolnom kell egy albérletre, mert nem élhetek örökké egy hotelszobában felélve Eathen pénzét.
2.: Bandatagokat kell magam köré gyűjtemen szórólapokon. Vagy nekem kell valami bandához csapódnom.
3.: És ami pillanatnyilag a legfontosabb... vennem kell egy doboz cigarettát.

Felöltöztem és elhagytam a motelt. Megcéloztam az első boltot amit először megláttam és megvettem a számomra életmentő nikotint. Tulajdonképpen bármikor letudnék szokni, mert már csak megszokásból cigizem és mert bebeszéltem magamnak, hogy a nikotin megnyugtat. Akaratom is lenne hozzá, hogy ha leakarnék szokni. Csak hogy nem áll szándékomban leszokni... bár lehet jobban tenném, mert a hangszálaimat kikészíti.
Vettem egy újságot is, hogy mazsolázhassak a jobbnál jobb álláshirdetésekből. Beültem egy kedvesnek látszó kávézóba és nyugodtan kezdtem olvasgatni. De egyelőre nem találtam olyan munkát amit eltudnék végezni.

2. rész - Alex

Nos hát... elfelejtettem írni, hogy minden szerdán és vasárnap lesz rész, ha minden jól megy. (:
Aztán szeretném megköszönni gicus16-nak a kommentárt.
Mivel a családban lettek új tagok mostanában kicsit fáradt vagyok (3 napja alig aludtam : D) szóval nagyon remélem, hogy betudom tartani az időt amit szabtam magamnak. Nem tudom mit írhatnék még, talán, hogy jó olvasást és kérek sok sok véleményt, hogy érdekel-e titeket.
Amúgy alig értek én ehhez a blogspothoz. O.o Mindegy, elég ha a részeket feltudom tenni. : DD
A fejezettel kapcsolatban... nem vállalok felelősséget a káromkodásért.. aki úgy érzi tűrhetetlen, hogy trágár szavakat alkalmazok néhol ne olvassa, de hát kérem... úy érzem a karaterem igénylik. : DD Nem csillagozom ki, mert azt úgy utálom... xd
na csók. :)

Amint odaértem a nagybátyjámhoz és ránéztem az arcára vigyorogni kezdtem. Üdvözöltem a szokásosan. Lekezeltem vele és egy laza "csá-t" váltottunk.

- Kösz, hogy nem felejtettél el kijönni elém.

- Kinek képzelsz te engem Töki? Most őszintén... te felejtettél el írni, mégis itt vagyok. Na? Mellesleg én várta rád másfél órát...

- Ahj. Mindegy. Amúgyis be akartam neked mutatni valakit. Ő itt... Várj, hogy is hívnak? - fordultam hátra zavartan. Eltűnt. Nem volt mögöttem és sehol máshol, hiába néztem szét. Mikor ment el mellettem? Ennyire vak nem lehetek... és ennyire hülye se. Még csak a nevét sem tudom. Chh.

- Te kiről beszélsz? Minden rendben van odabent? Biztos jól érzed magad? - nézett rám lekicsinylően. Kifújta a füstöt és összehúzta a szemöldökét. Amikor gúnyolódik, vagy cinikuskodik akkor mindig ezt csinálja. Nagyon rosszul áll neki. És borzasztó idegesítő.

- Haha. Vicces vagy. Itt volt mögöttem egy lány piros kabátban. Egy igazi szépség volt a maga módján. Vele utaztam, és még csak a nevét sem kérdeztem meg annyira elmerültünk a társalgásban.

Amikor ránéztem olyan ijesztő képet vágott. Olyan volt, mintha megvillanna a szeme. Hunyorítani kezdett és szívott egy hatalmasat a cigiből. Kikaptam a kezéből, mert rossz volt nézni, amit csinált, és inkább elszívtam én a többit. Meglepődött, de hagyta a dolgot. Zsebre vágta a kezeit.

- Van cuccod Töki?

- Csak a gitárom - mutattam a vállamra akasztott gitárra. - És mellesleg ő is így hívott. Csak mert fiatal vagyok. Leszokhatnátok róla. Kissé sértő.

- Persze Töki. Na, menjünk haza. Ne foglalkozz a nővel, mert valószínűleg nem látod többet - azzal hátat fordított és elindult kifelé.

Követtem őt a kocsiig, majd amikor beültem mellé, megszólalt.

- Anyádék?

- Miért érdekel? Biztos örülnek, hogy leléceltem. De amúgy meg leszarom. 

- Helyes. Sosem csíptem apucit.

- Én se.

***

Amikor kiszálltunk a nem mellesleg Opel kabrióból és megláttam a házát kidülledtek a szemeim. Tudtam, hogy Jonathan tele van pénzzel, mert elvileg rengeteget örökölt a nagyapjától, meg van valami cége, plusz tanár az egyik gimnáziumban. Nem tudom, hogyan képes ezeket összeegyeztetni. de úgy látszik elég jövedelmező állásai vannak. Fogalmam sincs, milyen cége van... sosem mondta el, mindig azzal szúrta ki a szemem, majd ha elég idős leszek, hogy megértsem, elmondja. Hogyne. Nem azért lepődtem meg a házán, mert nekünk nem volt ilyen. Sőt. Mi is elég jól megéltünk... csak nem tudtam, hogy a menő nagybácsinak ennyire kijutott a jóból.

- Elég volt a bámészkodásból. Indulj meg befelé. Töki, hallod?! Mozgás - lökött meg.

- 16 leszek az Istenért!

- Isten nevét a szádra hiába ne vedd! Neveletlen kölyök - mormolta, közben sétált a bejárati ajtó felé. A falra felszerelt biztonsági rendszerbe kezdett számokat pötyögni mire az egész ház visító hangon kezdett üvöltözni. - A rohadt élet elütöttem egy rohadt számot! - újra próbálkozott, de még mindig nem állt el a "sziréna" - Az istenit!

- Istenkáromlás mi?!

- Fogd be Töki! - újra próbálkozott és sikerült bejutnunk a házba a hang is elállt, szóval fellélegezhettünk.

A ház belseje természetesen visszaadta a kinti látványt. Modern, klasszikus és gyönyörű, ugyanakkor észrevehető, hogy egy férfi lakja. Tökéletes a számomra.

- Na, gyere, megmutatom a szobádat az emeleten. Amikor eldöntöttem, hogy házat veszek, belekalkuláltam azt is, hogy egy nap majd hozzám fogsz költözni, ezért ment olyan nehezen a házvásárlás, mert nem találtam olyat, ami neked is megfelelne. Na, szóval ez lenne a tiéd. Tudtad, hogy elviselhetetlen családod van.

- Nagyra értékelem, hogy a szíveden viseled a sorsomat, de megbirkózom vele. Amúgy meg a húgomat szeretem, amint betölti a 15-öt, őt is hozom ide, ha nem bánod.

- Sophiet? Ő most hány éves?

- 13 múlt.

- Akkor már csak 2 évet kell végig szenvednie. Na, mit szólsz?

- Tetszik. Tök jó. Még egyszer kösz.

- Szóra sem érdemes. Szóval... elég távol van az én szobámtól, ami a földszinten van. Sok a dolgom és keveset vagyok itthon, de ha mégis akkor is dolgozom, vagy este van. Ha lehet, akkor se nagyon zavarj, ha látod, hogy csajt hozok, mert hát... nagy valószínűséggel szexszelni fogok - vont vállat nem törődöm stílusban, én pedig rámeredtem. - Persze te is hozhatsz fel lányokat, csak azért válogasd meg kikkel fekszel össze rendben? Jóvágású gyerek vagy tapadni fognak rád a nők, Töki - vigyorgott rám és játékosan a vállamba bokszolt.

- Hát van egy olyan elképzelésem, hogy ha továbbra is így hívsz, nagyon nem fogom őket vonzani.

- Fogd be kölyök! - röhögött fel és lökött rá az ágyra. - Na. Ugye nem kell, hogy felvilágosítsalak? Ugye nem vagy már szűz?

- Ojj de bunkó vagy! Mi az, hogy UGYE NEM? Kretén... - morogtam dühösen. Nem tartozik rá a magánéletem nagybácsi ide vagy oda.

- Beszarok! Ne mondd, hogy te még nem?

- Hee! Most dobtam a nőm, hogy idejöhessek!

- De vele akcióztál, ugye?

- Most mit vagy ráizgulva a témára?! Hagyjál már! Váltsunk témát.

- Várj csak mit is mondtál az imént? Te már 16 vagy és lassan felnőtt? Hát akkor ideje, hogy ezt bizonyítsd és férfivé válj Töki!

- Csak semmi Tö.

- Töki, amíg szűz vagy! - vágott a szavamba vigyorogva.

- Na, jól van, húzzál ki!

- Na, jó. Nem fektetek hatalmas szabályokat, nem vagyok olyan, mint az anyád. Csak ne zavarj... És a szobámba semmiképpen se próbálkozz bemenni, ugyanis biztonsági kóddal van bevédve. hehe.

- Mire fel ez a nagy titkolózás?

- Na, mentem dolgozni, este 7 körül jövök, és aztán elmegyünk férfivá avatni, na, mit szólsz?

- Ööö, kösz inkább nem.

- Ez amolyan költői kérdés volt. Apropó mit akarsz itt csinálni?

- Munkát és pénzt keresni, hogy minél előbb önállósodjak. Meg zenélni. Majd egyedül élni és hagyni, hogy egyedül megöregedj.

- Nagyon kedves. Tanulni nem akarsz?

- Befejezem a közép sulit nyugi. Majd elintézed, hogy oda járjak, ahol tanítasz - vontam vállat.

- Rendben. Na, este jövök és megengedem, hogy berúgj rendben?

- Voltam már részeg és amúgy se érdekelne az engedélyed.

- Jól van. Ezt legalább nem kell megtanítanom.

- Elmész te a jó... Menjél! Siess, el ne késs! Csőőő!

- Hogy beszélsz a legkedvesebb rokonoddal?

- Szépeeen. Csőő!

- Chh. Cső.

Miután elment körbejártam a szobámat. Nem akartam előtte kimutatni, mennyire tetszik. Merőben különbözött a régi szobámtól, amit gyűlöltem. A szekrényeim tömve voltak jobbnál jobb ruhákkal, új gitár a sarokban, számítógép, LCD tv a falon kényelmes ágy. Mi kell még egy fiatal fiúnak? A fürdő majdnem teljesen fekete volt azt hittem a szobámnál nincs jobb, de van. A fürdőszoba. Rögtön el is mentem tusolni, majd a derekamon törölközővel beálltam a tükör elé.  Végignéztem magamon és elégedettséget éreztem. 15 éves vagyok, bár a testem és arcom éle miatt többnek tűnök. Szőke haj csillogó zöldeskék szemek. Kissé izmos felsőtest. Bár magas voltam és vékony, a vállaim szélesebbek voltak, bizonyára vérszerinti apámtól örököltem. Alapjába véve nem vagyok egy csúnya gyerek, és ez önbizalommal töltött el. A testem elemzése után a szekrényemben található ruhák szemügyre vevése következett. Úgy éreztem magam, mint a nők, akik képesek órákig nézelődni a ruhák között. Alig tudtam eldönteni mégis mit vegyek fel.

Miután megoldottam a problémát lementem a konyhába, hogy egyek valamit. Na, ott nem várt meglepetés fogadott. Találkoztam a bejárónővel, aki a szívbajt hozta rám, de végül is csinált nekem kaját szóval jó fej.

Mint megtudtam tőle, Jonathan alig 1 éve lakik itt, eddig egy kis fészekben élt a város szélén, de mivel érezte közelgő jövetelemet vett egy házat. Egyébként a bejárónő is itt él, aki mellesleg Berta. A neve hallatán egyből a Két pasi meg egy kicsi c. sorozatból jutott eszembe a takarítónő, de ez a Berta cseppet sem olyan. Kedves és aranyos öregedő asszony, akinek a férje meghalt immáron 10 éve és a gyerekei már rég külön élnek. Miután ettem és hasonlók nem tudtam eldönteni, vajon mit csinálhatnék egy idegen városban, egy idegen helyen este 7-ig amíg Jon megjön.  Végül behúztam a szobámba, hogy aludjak egy emberit.

1. rész - Sam

Azt hiszem mondhatom, hogy ez egy amolyan fordulópont számomra blogok terén. Mindig olyasmiket írtam amiket előttem már valaki kitalált, így nekem csak kicsit játszanom kellett a szereplőkkel. Gondolok itt együttesekre és filmekre. De ez egy egészen más történet. Igaz, hogy egy japán anime ihlette meg mert beugrott róla egy szereplő... de nem volt semmilyen alapsztori. Azt hiszem joggal mondhatom, hogy ez az Én történetem. Szeretném, ha tetszene nektek és olvasnátok és ha netalántán ez történne ellátnátok sok-sok véleménnyel és kommentárral. :P
Azt hiszem vegyük ezt zárószónak. Aki jobb szereti privátban megoldani: elle.pro@citromail.hu
Csók
Adreeh :)


Csomagommal együtt a vonat ajtaja előtt álldogálok és nézem a kék járművet. Kicsit több mint fél éve veszítettem el az apukámat akit... nem is szerettem mégis furcsa kötelék volt közöttünk. Rákban halt meg. Elhessegettem a gondolataimat és beléptem a vonatba. Új életet várok. 20 évesen, nincstelenül. Útnak indultam. Kezdetnek elhagyom a Nagy Almát és elmegyek San Franciscoba. Igen oda. Dohányzó részleg 38-as szék.. megkeresem a helyem és örömmel tapasztalom, hogy senki nem ül ott. Leteszem a fenekem az ülésre, ledobom magam mellé az egyetlen gurulós bőröndömet és a tokba zárt gitáromat. Előhalászom a zsebemből a cigarettás dobozomat és az öngyújtóm. Éppen meggyújtottam az egyik szálat amikor levetődött velem szembe egy srác. Szőke, vidám, lehet úgy 17 éves. A haja borzasan égnek állt a szeme csak úgy csillogott, fülig érő mosolya volt, szakadt farmert deszkás cipőt és egy drágának kinéző pólót viselt. Így november környékén jól öltözött a srác... Mielőtt megszólalhatot volna, oldalra fordultam és kinéztem az ablakon. Szakadt a hó.
- Nincs szükségem társaságra kölyök... nincs szükségem beszélgetésre - elutasítóan az ablakot bámultam keresztbetett lábbal. A kezemmel megtámasztottam a fejem és alig hallhatóan felsóhajtottam. Fogam közé zártam a cigarettát és lehunytam a szemem. Azt hittem győztem de a fiú nem tágított.
- Ne légy ennyire negatív és elutasító. Az anyám mindig azt mondta az ilyen embereknek valójában hatalmas szíve van és vágynak az emberek társaságára csak félnek bevallani maguknak - gyerekes hangja volt. Ez mosolyra fakasztott.
- Hány éves vagy, 12? - gúnyosan felhorkantottam és nem érkezett válasz. - Ne vedd a szívedre kölyök...
- Valójában 15 éves vagyok. És az anyukám nagyon jó emberismerő. Habár kissé naív és furcsa logikájú... de azért jó emberismerő.
Nem voltam hajlandó folytatni ezt az értelmetlen beszélgetést.
- Mindenkivel így viselkedsz? Semmibe veszed őket? Vagy csak engem mert fiatal vagyok?
- Hagyj békén kölyök...
- Te is San Fransiscoba utazol? - kérdezte éles hangon mire bólintottam. Legyen egy kis öröme. - Baromi. Énis... milyen célból? Haaah!! - megijedtem ezért felpillantottam. Összetett kezekkel a gitáromat nézte - Csak nem egy híres bandában játszol? Turnéra mész? Ha? Hah???
Elmosolyodtam.
- Szóval te ilyen titkos sztár vagy? Vagy csak amolyan garázsbanda? San Fransiscoba mész lehetőségek után? - egyre lelkesebb lett és vele egyidőben a hangszórókból egy monoton férfihang szólalt meg.
- Kedves utasaink! A hóvihar miatt a San Fransiscoba tartó vonat késni fog. Elnézésüket és türelmüket kérjük a kellemetlenségekért!
- Remek - a homlokomra szorítottam a kezem és kifújtam a füstöt.
- Egyedül mész? Csak a gitárod a társad? Szóval zenész vagy? - és ő csak bombázott a kérdésekkel. Én pedig csak szótlanul tűrtem.
- Válaszolni fogsz valaha a kérdéseimre? - dühösnek hittem mégsem volt az. Csak zavart, hogy nem kap válaszokat - És a szemembe néznél ha hozzád beszélek? - megrendültem a hanglejtésén ezért döbbenten pillantottam fel - Rendben. Szóval... megszólalhatnál végre.
Egy hatalmasat sóhajtottam és elnyomtam a cigimet. Lenéztem a lábaimra, melyek keresztbe voltak fonva. Megcseréltem őket és újra a fiúra pillantottam.
- Igen - értetlenül pislogott rám ezért folytattam - Amolyan garázsbanda voltunk.. már feloszlottunk. Nem voltunk valami ismertek, kisebb fellépéseink voltak és ahol laktam ott azért leszólítottak a utcán. Poprockot játszottunk leginkább... 4 tagú volt a zenekar, megkísértem a sorsom. Ezért megyek San Fransiscoba. Ennyi. Mesélj te - lehajtottam a fejem és behunytam a szemem.
- Azt hittem kőkemény rocker vagy - ezen majdnem nevettem, de csak majdnem. Télhez képest énis elég lengén voltam felöltözve, bár egyáltalán nem fáztam, mert melegített a kedvenc piros szövetkabátom. Biztos a fekete öltözékemből ítélte azt, hogy rocker vagyok, de nem... egy átlagos lány vagyok akinek elege lett mindenből, fogta magát és világgá ment.
- Khm.. énis konyítok egy keveset a zenéhez. Igen... basszusgitározom. Öm és jelenleg épp... most szöktem el a családomtól. Adsz egyet? - felnéztem és láttam, hogy egy cseppet sem érzi magát zavarban. A cigis dobozra bökött. Szótlanul intettem, hogy csak nyugodtan és miközben pöfékelni kezdett kíváncsian vártam, hogy folytassa. Mégsem amolyan elkényeztetett anyuci szoknyája alá bújós kölyök.
- Mégis miért szöktél el Töki? Nem tetszett a csillogás amiben éltél?
- Honnan veszed, hogy gazdag vagyok?
- Csak rád kell nézni... az ember egyből tudja miféle sznob családban nevelkedtél.
- Vehetném sértésnek, de hogy őszinte legyek igazad van. Épp ezért szöktem el. Nem akarok egy elkényeztetett sznob kölyök lenni. Egyedül talán a hugomat sajnálom, hogy otthagytam. De kiheveri... nem kicsi ő már. Az anyám... anyám túl naív és mindenkit szeret, csak bennem látta mindig a hibát, a rosszat. Az apám, bocs.... a mostohaapám sosem szeretett, sőt kijelentette, hogy gyűlöl. Anyám próbált formálni, hogy végre normális legyek. Olyan mint ő. Nem öltözködtem úgy, ahogyan elvárták tőlem. A suliban jól teljesítettem de nem önszántamból... soha nem tanultam egyszerűen okos vagyok.
- És szerény - szóltam közbe mosolyogva. Elég szimpatikus a gyerek. Nem kértem, hogy beszéljen a családjáról terelésképpen mondtam, hogy meséljen ő, és belekezdett. Szakadatlanul, megállás nélkül csak beszélt és engem peidg lekötött. Igaz, kicsit unalmas volt egy két rész... de kiderült, hogy rock zenét játszik méghozzá nem is rosszul... a barátnőjét és a barátait hagyta maga mögött. Ugyanazért megy oda ahova, amiért én.
- Kedves utasaink figyelmét kérjük! A San Fransiscoba tartó járat várhatóan 2 órát fog késni. A felmerülő kellemetlenségekért elnézésüket kérjük! - hallottuk meg újra a monoton hangot.
- Kössz a tájékoztatást. Vár rád ott valaki? - kérdeztem Tökitől. Töki... ez lett a neve. Ugyanis nem mutatkozott be, és én sem neki.
- Igen - hosszan bólintott - A tanár nagybátyjám. Ő igazán jó arc, szerencsére nem olyan környezetben nevelkedett, mint én bár neki sem kell panaszkodnia.
- Szóval úszkál a pénzben.
- Mondhatni.
Aztán 2 órán keresztül be nem állt a szája. Már-már idegesített, de nem szóltam rá. Hagytam, had beszéljen... úgy sem találkozunk többet.
A vonat egyszer csak megállt, és Töki is abbahagyta a beszédet.
- Megérkeztünk? - kérdezte. - Ó a fenébe nem írtam Jonathannek, hogy jöjjön ki elém! - homlokoncsapta magát és a telefonját elővéve gyorsan pötyögni kezdett. Mialatt ő szorgosan írni kezdte az smst én elfordultam és felálltam. A fejembe húztam a sapkámat, a hátamra dobtam a gitáromat, a kezembe fogtam a bőröndöm és ránéztem a fiúra.
- Öröm volt veled utazni. Viszlát Töki - biccentettem felé és kifelé indultam.
- Várj! Várj, megyek veled...
Megrántottam a vállam és bevártam. A mobilját már nem bűvölte, kivételesen szótlanul követett. Zsebembe csúsztattam a kezem, elővettem egy újabb szál cigit és lassan meggyújtottam. A kijáratnál megpillantottam egy barna, hosszabb, kócos hajú fiút aki éppen meggyújtott egy cigarettát. Farmert és szövetkabátot viselt a mutatóujján egy gyűrűt... és szemüveges volt. Elállt a lélegzetem. Káprázatosan szexi kisugárzása volt.
- Ő az! - mutatott Töki egyenesen Mr. Szexire. - Jonathan! - kiáltotta és vadul integetni kezdett a nyurga suhanc mellettem. Egyáltalán nem hasonlítottak, bár Töki sem volt csúnya gyerek. Sőt kifejezetten vonzó volt. Még így 15 éves létére is. Összeakadt Vele a pillantásom. Egyszerre indultunk el, de én gyorsabban és feltűnésmentesen osontam ki mellettük a be-kijáraton.
A szívem vad dübörgésbe kezdett, az agyam kikapcsolt és csak azt láttam magam előtt ahogyan meggyújtja a cigarettáját. Megráztam a fejem és fogtam egy taxit. Gyorsan bepattantam és kértem, vigyen a legközelebbi motelbe. Megcsörrent a kabátzsebemben a mobilom. A kijelzőm Eathen nevét írta ki. Megkönnyebbült mosoly ült az arcomra és felvettem.
- Odaértél már? - kérdezte, halk búgó hangon.
- Igen.
- Egy motelba mész?
- Igen.
- Az állomástól a legközelebb esőbe?
- Igen.
- Foglaltam neked szobát. Az én számlámra.
- Nem kellett volna.
- Szűkszavú vagy.
- Mint általában mindig.
- Rám mindig számíthatsz. Akármiben. Akármikor - mondta hirtelen. Csend telepedett közénk.
- Majd hívlak Eathen.
- Szia Sam.
Sóhajtást követően a taxis megállt.
- Kereken tíz dollárt kérek.
- Ez kész rablás... - morogtam. - Ha tudom, hogy alig 1 km el is sétálok... - morogtam továbbra is, és a sofőr kezébe nyomtam a pénzt. - Viszlát! - becsuktam az ajtót kiszedtem a csomagtartóból a cuccom és befelémentem.
- És még csak nem is segített. Faragatlan tuskó - puffogtam és megvártam amíg a fotocellás ajtó magától kinyílik. Bementem. Melengető érzés fogott el a kedvező hőmérséklettől ami fogadott. Vettem egy jó mély levegőt és a recepcióhoz siettem. Bemondtam a nevemet és Eathenét, mivel nem mondta kinek a nevére foglalt. Végül a sajátjára foglalt nekem szobát.
Késő délután volt. Hozattam valami kaját aztán lefeküdtem aludni, mert rohadt fáradt voltam.
De nem jött álom a szememre. Csak Mr. Szexit láttam magam előtt. Rettenetesen idegesítő volt. Csak egy percre láttam... de úgy látszik ennyi idő elég volt ahhoz, hogy az arca beivódjon az agyamba és ne is távozzon onnan egykönnyen. Felültem és a cigarettámat kerestem. Egyetlen egy szál árválkodott a dobozban. Sóhajtva kivettem és az üres dobozt beledobtam a kukába ami az ágyam mellett volt.
- Holnap vennem kell egy dobozzal.. - morogtam és gyújtottam rá. - Lácdohányos lettem... - elmerengve pillantottam magam elé, aztán... többre nem emlékszem.