4.rész - Sam

Örülök, hogy egyre többen olvassátok a blogot, és tetszik nektek. Annak meg plána, hogy páran kiraktatok a saját blogotokra, hogy engem hirdessetek. Jól esik. Tényleg, nagyon jól esik. :)
Csak mert én túl félénk vagyok ahhoz, hogy pl.: facebookra csak simán kiírjam a linkem... pedig elgondolkodtam rajta. De valahogy képtelen vagyok megtenni...
Na mindegy, köszönöm a kommentárokat, örülnék, ha továbbra is írnátok. ;) :)
csók


Tulajdonképpen egy hatalmas nagy őrültséget műveltem. Elhagytam a biztonságos életemet New Yorkban. És egy "új élet" címszó alatt futó menekülést hajtottam végre és jöttem San Franciscoba.
Fél éve halt meg Brad. Brad volt a banda gitárosa. Ő vett rá arra, hogy énekeljek a bandában és ő tanított meg gitározni. Mindigis szerelmes voltam belé, de mivel volt barátnője sosem mondtam el neki. Ő volt a titkos szerelmem. Rágyújtottam egy újabb szálra.
- Mi a francért gondolok most ezekre? Nem vagyok normális... - mormoltam magamnak. De nem tudtam leállni. Megállás nélkül jöttek elő az emlékképek.
Miután ő meghalt, középiskolai barátom, Eathen támogatott. És persze a banda többi tagja. Eathen volt a főemberünk... amolyan menedzser féle. Ő mindig elintézett mindent, bármiben lehetett rá számítani. Ezért imádtam és imádom nagyon... emellett a banda basszusgitárosa is ő volt.
Ő jelentett számomra mindent. Barátot, családot, lelkitársat... Eathen volt a mindenem. Hiába volt ott apu, ő... volt nekem és mégsem. Mindig a munkának élt és én csak a második voltam. Jóformán nélküle nőttem fel... de persze nem okolhatom, hiszen anyu születésemkor meghalt, így apunak kellett dolgoznia és nem a vagyonosabb emberek közé tartoztunk. Ledolgozta az életét, hogy mindennap meglegyen az étel és próbált nekem mindent megadni. De sosem éreztem azt a bizonyos apa-lánya kapcsolatot kettőnk között.
Eltelt félév és ő is elment. Végleg összetörtem és tényleg csak Eathenre számíthattam. Azt hiszem hetekig laktam nála... aztán a banda többi tagjánál is lébecoltam. Csak ne kelljen hazamennem az üres házba. De végül túljutottam rajta.

A banda mindig összejárt, de nem zenéltünk. Nem voltak rendezkedések, próbák, és Brad helyére sem kerestünk senkit. Nem tudtunk volna mást keresni. Senki nem firtatta a dolgot, nem is beszéltük meg. Egyszerűen nem zenéltünk többet. Mindenki tudta miért mégsem tettük szóvá. Mert nem kellett.
Nem sokkal ezek után összejöttem Brandonnal. Brad-Brandon... különös egybeesés nem de?! Nem bírtam belegondolni abba akkoriban, hogy csupán Brad hasonmását láttam benne. Brandon elképesztően jóképű volt és kedves. Ugyanakkor felszínes is... emiatt nem tartott sokáig a kettőnk kapcsolata. Mindössze 2 hónapot bírt ki mellettem. Igen. Mert hogy kikellett bírnia. Nem én szakítottam. Még csak közös megegyezés sem volt. Egyszerűen kidobott...
Azt mondta, mindig olyan lányra vágyott mint én. Nulla féltékenykedés, nulla "hol vagy már édesem?" kérdések...
És most idézem: "Bár szeretem, ha nem lógnak a lányok folyton-folyvást a nyakamon, de a Te ridegséged túllő a célon. A szexszel tudtad valamennyire kompenzálni de aztán már... ez sem elég. Samantha viselkedj normális nőként!"
Melyik nő tudná ezt a mondatot kiverni a fejéből? Ugyehogy. Búcsút intettünk egymásnak és én felvetettem az utazás kérdését. Amikor közöltem Eathennel, hogy elmegyek San Franciscoba, egy pillanatra sem ingott meg és végig a közöny játszott az arcán. Ez fájt. Nem próbált meg marasztalni vagy hasonló.

- San Francisco? - kérdezte halkan.
- Aha... arra gondoltam, hogy elmegyek és új életet kezdek.
- Mit akarsz csinálni?
- Hm. Munkát keresek, ellátom a szükségleteimet és talán berobbanok, mint híres énekesnő.
- Tehát nem tudod - bólintott maga elé. Sóhajtottam és megráztam a fejem.
- Azt tudom, hogy elkell mennem innen. Brad, Apa, Brandon... a banda... Te...
- Menj, ha úgy érzed menned kell - mondta az előbbinél még halkabban, de annál határozottabban.
- Oké...
- Oké.

Még most is kiráz a hideg ettől a párbeszédtől. Életem legrosszabb 10 perce volt. De ezt is túléltem. A bejelentésem után ő ment jobbra én meg balra. Felmondtam az akkori mukahelyemnél - amolyan csicskás voltam az egyik irodában... amúgyis utáltam - elrendeztem a házzal kapcsolatos dolgokat. Összecsomagoltam és foglaltattam jegyet a másnap reggel induló vonatra. Túl simán ment minden. Másnap reggel indulásra készen, épp az ajtót zártam kulcsra és amikor megfordultam Eathannel találtam szembe magam. Szó nélkül elindult, én pedig követtem. Beszálltam az autóba és elhajtottunk az állomásra. A házamtól is csak fél órányira van, de nagyon rosszul éreztem magam. Kezdtem elszomorodni amiért itt hagyom és kezdtem kétségbeesni, hogy mi lesz velem nélküle. Épp ezért kell elmennem. Függök tőle és képtelen vagyok bármire is a segítsége nélkül. Ezt nem engedhetem meg magamnak. Felnőtt nő vagyok az istenért! Mégis bekönnyezett a szemem úton az állomásra. Persze nem hagytam el magam. Nem mutathattam ki mennyire nehéz is elmennem.
Amikor odaértünk és leállította a motort felsóhajtott.

"Nem muszáj elmenned..."

Ekkor kezdtem azt érezni hogy mindjárt hisztérikusan sírva fakadok. Apa halála óta nem sírtam, vagyis akkor is csak egyszer. Mert nem engedtem meg magamnak. És amikor mondta, hogy nem muszáj elmennem... úgy éreztem, minden kifog jönni és azt sem akartam megengedni magamnak.

"Én... itt vagyok neked. Segítek. Támogatlak. Bennem bízhatsz"

Ekkor kezdtem el sírni. Nem nagyon... csak kicsit. Nem bírtam visszafojtani a könnyeimet.

"Samantha?! ... Sam... azt hiszem... Szeretlek"

Beigazolódott az amit Brad mindig állított... amit apa is észrevett... amit én annyira nem akartam tudomásul venni. Leborultam a térdemre és kiadtam magamból mindent. Sírtam és sírtam. Tudom, hogy nem úgy érette, hogy szeret és velem van... hanem, hogy... Szeret és azt akarja maradjak és legyünk együtt.
De mivel kapaszkodtam Brad emlékébe... nem tudtam volna viszonozni az érzelmeit. Nem tudtam magunkat elképzelni együtt. Képtelenségnek tartottam. Így csak sírtam és sírtam... és nem válaszoltam neki semmit.
Újabbat sóhajtott, majd azt mondta:

"Lefogod késni a vonatot"

Amikor hallottam mennyire rekedt és érdes a hangja, olyan volt, mintha valaki szíven szúrt volna. Fájdalmat okoztam neki azzal, hogy nem mondtam semmit. Ebből rájött, hogy nem úgy szeretem ahogy ő engem. Borzasztó érzés volt. Felültem, hüppögtem és szipogtam, de megtöröltem az arcom és a szemem. Rápillantottam és észrevettem, hogy nem néz rám. Kibámul az ablakon. De láttam, hgy csillog a szeme. Mindenféle búcsú nélkül, felkaptam a cuccaim és berohantam az állomásra. Majd felszálltam a vonatra és tovább sírtam.
Amikor eldöntöttem, hogy megnyugszom és nem sírok tovább, helyette elszívok egy egész doboz cigit, levetődött elém Kölyök. Nem szoktam bunkó lenni, de mivel trauma ért... sokszoros trauma... és Eathen bejelentése is fájón érintett, semmi kedvem nem volt a társalgásra. Ezért voltam tapló. Nem mert alapból olyan a természetem.

Elmosolyodtam. Nem vagyok eszemnél... egy kávéházban taglalom az életem mélypontjait. Felsóhajtottam, majd elnyomtam a füstölgő félig elszívott cigarettát.
- Hé! Egy kávét is... legyen szíves. Csak feketén. Köszönöm - mosolyogtam rá az éppen mellettem elhaladó srácra.
- Jess siess mááár! - kiabált valaki a konyha felől.
- Rendelés felvéve szépségem - kacsintott rám majd felsóhajtott. - MEGYEK MÁR! - kiabált oda. Kuncogtam egyet és visszafordítottam a tekintetem az újság felé. Eddig három piros karikám volt. De egyik sem kecsegtetett túlzottan. Majd a kezemre tévedt a pillantásom. A bal kezem gyűrűsujján - mivel arra volt jó - egy csillogó ezüst gyűrű virított. Bradtől kaptam még a 18. születésnapomra. Azóta hordom és imádom. Nem tudnék tőle megválni. A gyűrűt nézve eszembe jutott Jonathan. Ökölbe szorítottam a kezem és lehunytam a szemem. Nem lehet igaz! Megint ő jutott az eszembe... bármiről... akármire gondolok végül nála kötök ki.
- Sharon! Ez nem mehet így tovább! Nem flörtölhetsz minden vendéggel! - erre a kiabálásra tértem magamhoz.
- Már miért ne tehetném?
- Mert elvonja a figyelmed a munkáról. Cseréled a rendeléseket, van amikor el is felejted és nem viszed ki őket! Rontod a jóhírem!
- Menj a fenébe Nick! Elegem van belőled!
- Sharon sajnálom, de ez kölcsönös! Kivagy rúgva!
- Chh. ÉN mondok fel! Hülye bunkó... - kiabálta magából kikelve a szőke lány.
Az említett lány rohant el mellettem és csapta be maga után a kávézó ajtaját. Na szóval. Foglaljuk össze. Bejöttem ebbe a látszólag nyugodt kávézóba, hogy igyak egy erős feketét. A pincérnő levágott egy sor hisztit a főnökével, még hozzá arról, hogy ő ennél tehetségesebb szóval nem kötelező mindennap bejárnia pláne nem időre. Mire a főnöke közölte vele, hogy amúgy sem épp a legjobb munkaerő a folytonos flörtölései miatt. Khm nos. A lány kint végezte. Ami azt jelenti, hogy meg is van az állásom. A megnevezett Nick fiú - gondolom a konyhából - lépett ki gondterhelt arccal. Szóval ő lenne a tulaj? Remek!
Mivel a Jessnek nevezett fickó nem hozta a megrendelt kávémat, lassan de biztosan az is megérkezett, méghozzá személyesen főnök úrtól.
Kapva az alkalmon beszédbe elegyedtem vele.
- Jóllátom "felmondott" a pincérnője? - mutattam az idézőjeleket az ujjammal és szélesen vigyorogtam. - Köszönöm - mosolyogtam rá amikor letette elém a kávémat.
- Ne haragudjon amiért végig kellett ezt hallgatnia. Borzasztó kellemetlen - mondta egy sóhajtás közepette. Ő pedig borzasztó hivatalos... - De Sharon kezelhetetlen...
- Ugyan! Nem ez volt az első! Rá se rántson. Ez most akkor azt jelenti, hogy van üresedése? - néztem rá felcsillanó szemekkel.
Meghökkent a kérdésem hallatán, de aztán aranyosan elmosolyodott.
- Gyakorlatilag igen. Jess és Sharon voltak csak, de a szőke ciklon most "mondott fel" ugyebár... és így muszáj lesz keresnem valakit a helyére.
- Nos... itt ül szemben egy lelkes jelentkező! - mutattam magamra vigyorogva.
- Áh. Nem is tudoom... mi a legmagasabb végzettséged? - váltott tegeződésre.
- Érettségi. De azt hiszem enélkül is megtudnék főzni egy bögre kávét.
- Ne légy benne olyan biztos!
- Najó. Megközelítem másképp. Tegnap érkeztem, 20 éves vagyok üde és friss csak úgy rohangálnék a vendégek között, hogy felvegyem a rendeléseket. Figyelj - tegeztem le hirtelen énis. Így bizalmasabb. - Munkára van szükségem. Mindegy mi, csak munka legyen.
- Hát rendben! Fel vagy véve - látszólag nem zavarta a hirtelen munkára tett ajánlatom. - Na tudom, hogy kissé gyors, de mivel elég forgalmas hely már jó lenne ha holnap tudnál kezdeni.
- Rendicsek. Te vagy a kávézó tulaja? Elég fiatalnak tűnsz...
- Csak 23 vagyok. De nem. Apáé a kávézó, én csak vezetem.
- Értem. Samantha de Roureau vagyok... mellesleg. De csak Sam - nyújtottam a kezem az asztal felett.
- Örvendek Sam. Nicholas Hanford. De csak Nick.
- Szintén örvendek Nick! - ráztunk kezet.
- Na jólvan. Reggel 6-ra gyere. Elmondok majd mindent, amúgy 7-kor nyitunk.
- Itt leszek. Finom volt a kávé, de most mennem kell - az asztalra raktam a pénzt, mire visszatolta felém.
- A vendégem voltál.
- Egy angyal vagy - mosolyogtam rá. - Köszönöm az állást Nicholas! - integettem felé és kiléptem az ajtón.
- Csak Nick! - hallottam, hogy utánam kiált még. Csak nevetni tudtam már.
Tekintve, hogy ez a második napom itt San Franciscoban, elég jól haladok. Szerencsésnek érzem magam. Rögtön találtam állást egy imádnivaló főnökkel, ami nagy szó. Már csak gyűjtenem kell pénzt, hogy lakást vehessek. Na meg aztán a banda... és a csúcsra törés... elhiszem, hogy menni fog. Tényleg menni fog! Ne higyjetek naívnak, tisztában vagyok a képességeimmel, de ti is megmondhatjátok, hogy egy mázlista vagyok. Úgyhogy... amit kitűzök célomul úgyis elérem.