20. rész - Sam

Sziasztok!

Kisebb szünet után, itt vagyok, sőt még karácsony előtt is akark hozni egy részt, hát majd meglátjuk mennyire sikerült ezt megvalósítani.

Az az igazság, hogy nem tudom mi lett ebből a részből. Nem ezt akartam kihozni belőle, ha őszinte akarok lenni maximum 15 perc alatt hoztam össze, de én jónak érzem. Mármint, azt mondják az a jó dalszöveg amin nem görcsülünk és 5 perc alatt hozzuk össze. Nagyon remélem, hogy ez a blogokra is igaz.
na csókoltatlak titeket.



Senkit sem okolhattam a hibáimért. Sőt, nem is akartam. Jól tudtam, hogy minden amit tettem, és ami történt csak és kizárólag az én hibám. Beleestem ugyancsak abba a hibába, hogy közel engedtem magamhoz embereket. Pedig jól tudom, hogy ez milyen következményekkel jár. Nem érdemlem meg a szeretetet, kikell zárnom az életemből, mert mindig elbaltázok valamit. Valamit szarul csinálok és sosem jövök ki belőle jól. Ez a fájdalmas igazság.
Ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy ezentúl nem vétem el mégegyszer ezt a hibát. Eathenen kívül, nem ismerhet meg senki úgy istenigazából. Így a jobb. Így a könnyebb. Nekem és a környezetemben élőknek.

Az, hogy lefeküdtem Travissel és visszaemlékeztem Bradre kereken 1 hete történt. Travie felől nem hallottam azóta sem, de nem bánom. Majd egyszer bocsánatot kérek tőle, ha nagyon muszáj. De iinkább messziről elkerülném őt. Ezentúl semmi más nem fog érdekelni, csak hogy elérjem a céljaimat. Pénzt keressek. Énekeljek. Cigizzek. Egyedül legyek. Énekeljek. Eathennel legyek és vele zenélhessek. Ezért volt az, hogy a kedves, barátságos 16 éves önmagamra emlékeztető természetemet megint eldobtam. Megint.

Nem mondok újat azzal, hogy a próbán ismételten rengetegen voltunk. Rájöttem, hogy ez zavar. Eddig nem tűnt fel, de most valahogy nem tudtam ilyen sok embert elviselni egyszerre. Nem gondoltam, hogy magamban kéne tartanom az észrevételemet, ezért Eathenhöz fordultam, aki éppen Aaronnel beszélgetett.
- Muszáj mindig ennyi embernek itt lennie? - kérdeztem felvont szemöldökkel, kicsit emelt hangon. Nem figyelt rám mindenki, de páran azért hallották.
- Eddig nem volt vele bajod - vont vállat válaszul és már fordult is volna el, amivel persze csak még jobban felhúzott.
- Akkor napoljuk el ezt az egész hülyeséget.
- Szerinted hülyeség egy fellépésre próbálni? - nézett rám Alex és a tekintetéből most csak úgy sugárzott a szánalom.
- Nézd szerinted lehet úgy, hogy 15-en figyelik minden mozdulatodat?
- Akkora hülyeséget mondtál, istenem! Este a bárban mi lesz? Szemellenzőt veszel, hogy ne láss senkit? - förmedt rám.
- Semmi kedvem veled vitatkozni, mert a világért sem akarok belegázolni a lelkivilágodba így inkább elmegyek. Majd este jövök.
- Ez most mi? - pislogott értetlenül Aaron.
- Semmi drágám, elég ha szemezel majd a lányokkal és teszed a dolgod. Ennyit tarts észben - leléptem az emelvényről és elindultam kifelé. Ezt a párbeszédet természetesen már mindenki figyelemmel kísérte.
- Samantha! Azonnal állj meg!
- Nem érdekel Eathen, rendben? Hagyj egy kicsit békén. Te tudhatnád ezt a legjobban!
- Mi ez a viselkedés bogaram? - majdnem hátast dobtam az ijedtségtől, mert Jont nem vettem észre a "tömegben". Hirtelen mellettem volt, és a maroknyi önuralmamat kordában kellett tartanom, nehogy leüvöltsem a fejét.
- Téged mégis ki kérdezett? - a kelleténél kicsit flegmábban jöttek ki a szavak. Nem akartam én senkit megbántani, de valahogy tudatnom kellett velük, hogy mostantól minden megfog változni. Jonathan kicsit meghökkent, összehúzta a szemöldökét és egy hümmögés után ezt mondta:
- Most... te most menstruálsz? - annyi komolyság csengett a hangjában, hogy tudtam nem puszta gúnyból kélrdezi, egyszerűen érdekli a viselkedésem oka. Mégsem lehettem vele elnéző.
- Te meg alapjáraton vagy ilyen bunkó? Eddig tűrtem, hogy hatszázan figyelik a próbát, vagyis ezt a valamit amit itt csinálunk. Kicsit sok lett.
- Áhhá. Most rajtuk vezeted le a feszültséget? Vagy Travie bánt? - na erre nem számítottam. Ezt a beszélgetést nagyon nem a többiek előtt akartam lefolytatni..
- Elmész te az anyádba - suttogtam és kifordultam a kávézóból.

Amint kiértem a friss levegőre, három mély lélegzettel próbáltam lenyugtatni háborgó lelkemet. Mivel ez nem jött be, elővettem a cigimet meg a gyújtómat és próbáltam urrá lenni a remegő kezemen. Magamban káromkodtam és morogtam, végü nagy nehezen megtudtam gyújtani a szálat. Céltalanul kezdtem bolyongani San Francisco utcáin, nézve az embereket. Leültem az egyik padra és nem csináltam semmit. Eszembe jutott, hogy még gimnazista koromban újságíró akartam lenni. Tökéletes lettem volna erre a feldatra, mert volt íráskészségem és szerettem is. Szerettem, eltűnődve nézni az embereket az utcán, és különböző életeket elképzelni nekik. Most is ugyanezt csináltam kicsit realistább nézetekkel. Feltűnt mennyire rohan a nép, senki nem áll meg galambokat etetni (ebben az időben mondjuk megértem) senki sem lassít a léptein, hogy az utcai árusok kínálatát megnézze, esetleg vegyen valamit. Majdnem minden ember a fülére tapasztott telefonba beszélt, olykor kiabált, aki meg nem telefonált az cigizett. De mind, egytől egyig siettek. Sosem értettem a felnőtt emberek időbeosztását. Sosincs idejük semmire, még a saját magánéletükre sem. Ezért megy tönkre annyi házasság.

Jórészt ezért nem lettem újságíró. Nem akartam így élni. Csak a munkának, csak rohanásban élni. Elvesztettem volna a valódi énemet és ezt nem akartam. De ha a mostani állás szerint nézzük, ígyis úgyis elvesztettem egykori önmagamat, végülis mindegy. Ezért választottam a zenét. Mert könnyebbnek véltem. Énekelni, örömet okozni az embereknek és élni. Ezt akartam. Ehelyett, sosem kaptam semmi jót az élettől. A szeretteim sorra haltak meg, a hely ahol laktam elűzött magától, itt pedig bár eleinte otthonosnak gondoltam és éreztem, mára már ez is szürkévé és monotonná volt számomra. Nem szerettem ezt a rohanó tömeget amiben nekem is élnem kellett. Félek, hogy elfognak magukkal sodorni.

A korábbi dühöm egy szempillantás alatt illant el. Már nem éreztem semmit, csak végtelen ürességet. Megnyugodtam, a cigarettát kivettem a számból és lehamuztam. Sóhajtottam egy mélyet és késztetést éreztem arra, hogy felálljak és elfussak. Csak azt nem tudtam mi elől kell futnom és mégis hová. De tudtam, hogyha nem teszek valamit ez az üresség ami bennem tátongott, és nyugalom felfog emészteni, elfogok törni és sírva fogok fakadni a nyílt utcán. Ebben a pillnatban gondoltam azt, hogy bárcsak ne születettem volna meg. De a következő pillanatban meg érzékeltem, hogy valaki leül mellém. Magas volt, ültő helyében magasabb volt nálam, farmert és tornacipőt viselt a zord idő ellenére is. Egy barna szövetkabát volt rajta, kezében cigaretta, mutatóujján ezüst gyűrű volt. Ahogy emelte a szájához a cigit, úgy vittem feljebb a tekintetemet énis. Kicsit hosszabb haja belelógott a szemébe. Szemüveget viselt. Szívott egy slukkot nekem pedig megállt a szívem.
Kísértetiesen hasonlított arra a pillanatra amikor először megláttam. De aztán visszanyertem a tudatom, visszatért belém az erő és minden más érzés, még a düh egy kisebb változata is.
- Te minek jöttél utánam?
- Kedvesebb fogadtatásra vártam.
- Mert? Miért kéne nekem bárkivel is kedvesnek lennem?
- Mert te alapjáraton egy kedves ember vagy.
- Te meg nyugodtan bekaphatod.
- Nézd ne erőltesd azt, hogy eltaszítod magadtól az embereket.
- Mióta vagy ilyen kurva okos?
- Te mikor lettél egy hisztis picsa, akit kiborítanak a barátai?! Jézusom nézz már magadba!
- Most felvidítani akarsz, vagy azt, hogy szétrúgjam a segged?
- Én csak dohányozni jöttem - tette fel a kezét védekezően.
- Kérlek! - utánoztam énis és szívtam egy mélyet a cigimből.
Egy ideig bírtuk is szavak nélkül, tapintható volt köztünk a feszültség és lassan darabokra hullottam a méregtől.
- Na jólvan mondd el mit akarsz - köptem oda neki a szavakat. Nem válaszolt rögtön, az ujjammal kopogtam a térdemen, hogy kifejezzem nem vagyok a végtelenségig türelmes. - Vagy el is mehetsz - szúrtam még közbe.
- Beszélj Travissel. Ennyit akarok.
- Én viszont nem akarok vele beszélni.
- Miért nem?
- 1. Ami történt az sem rád, sem senki másra nem tartozik csak rám és Travisre. 2. Ha beszélni akarnék vele, akkor nem neked osztanám most. 3. Senki társaságára nem vágyom, ha nem esett volna le, főleg nem az övére, hogy azt hallgassam mekkora ribanc vagyok, ami mellesleg nem igaz.
- Nem mondta, hogy ribanc vagy.
- Nem vagyok kíváncsi a véleményedre.
- Miért lettél ilyen hideg és zárkózott?
- Semmi közöd hozzám - amint kimondtam ezeket a szavakat a szemöldöke a magasba szaladt, eldobta a félig elszívott cigijét és megköszörülte a torkát.
- És én még azt mertem képzelni, hogy vonzódunk egymáshoz.
- Nem képzelted szívem. Vonzódom hozzád, de most nincs hozzád kedvem. Máskor is letudok veled feküdni, a szexből meg egy időre elegem lett - ez a mondatom volt számára a záró akkord. Felállt bólintott egyet, és a tekintetéből azt vettem le, legszívesebben köpne egyet, hogy kifejezze annyit sem érek.
- Én nem ilyennek ismertelek meg...
- Akkor félreismertél.
- Samantha menj haza és pihend ki magad. Majd este találkozunk.
- Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak!
- Akkor tudom is én maradj itt, fagyj meg, ne foglalkozz senkivel még magaddal se. Így a helyes, persze. Áh! Tudod mit? Felesleges neked magyaráznom.
- Nézd, ezt eddig csak te nem láttad be.
- A kurva életbe - megrázta a fejét és elment. Csodálkoztam rajta, hogy ilyen sokáig bírta, de aztán énis elfordítottam a tekintetem és megpróbáltam nem rá meg a szavaira gondolni. Még, hogy én hisztis picsa...