21. rész - Sam

Sziasztok!

Hajnali 1:09 van. Ez azt jelenti elérkeztünk az év utolsó napjához. Emelett ez az utolsó bejegyzésem ebben a 2010-es évben. Csak remélni tudom hogy mindenki elvárásnak megfeleltem. Tudom, hogy elég sokat ígérgetek, meg hasonlók és végül a fele sem válik valórá, de jövőre ezen próbálok majd változtatni. A blog is sokkal precízebb lesz, mert szégyen nem szégyen sokszor fogalmam sincs, ki hány éves, vagy, hogy milyen évet írunk, melyik évszakban járunk stb. Tudom, de ez is mutatja mennyire tapasztalatan vagyok még tervezés szempontjából. Tipikusan az a fajta író vagyok aki csak gondol egyet és elkezd írni bármiféle részletkérdés nélkül. Sokáig nem is jövök rá mi van, hol vagyok és mit csinálok csak az első 5-10 rész után. Utólag meg borzasztó nehéz összeszedni mindent... Na mindegy.
Annyit szeretnék mondani, hogy remélem mindenkinek jól telt el ez az év, és ugyanilyen jó, vagy annál is jobb lesz a 2011-es éve. :) Mindenkinek nagyon boldog, szerencsés, kellemes Új Évet kívánok! ^^


Ennek örömére megajándékozlak benneteket egy új résszel és fejléccel. Aki pedig engem szeretne megajándékozni az ír kommentárt, sőt levelet az:
adreeh@citromail.hu címre
nem csak azért, hogy véleményt mondjon, hanem mert segítségre van szükségem. :D Fejléccel nagy nehezen elboldogulok, de unom a design-t. Szeretnék megtanulni csinálni. Minden csínyját - bínyját elszeretném sajátítani. Akinek van energiája egy olyan kezdővel foglalkozni, mint én, annak várom jelentkezésést a fent említett e-mail címen. :$
Ha érthető és átlátható a magyarázás nagyon fogékony tudok ám lenni. :$ Előre is köszönöm. : )
csóóók. (K)



A kirohanásom végül otthon ért véget. Talán a Mars Hotelben éreztem magam biztonságban. Védve voltam az emberek, a barátaim dühétől, értetlenségétől és érdeklődésétől. Bár tudtam, hogy Eathen nem sokára itthon lesz, jólesett azzal a tudattal leülni a kanapéra, hogy egyedül vagyok. Nos, most, hogy romba döntöttem mindent ami eddig szerepet játszott az életemben, kezdhetek gondolkodni, hogy mihez kezdjek magammal. Sikerült lábra állni, van állásom, esténként fel is lépek ott a saját névtelen bandámmal, van lakásom. Megvan mindenem. Mihez kezdjek most? Mit kezdjek magammal? Valamiért ez nekem mind nem elég. Valami hiányzik az életemből.
Nem sokáig tudtam ezen töprengeni, ugyanis csörgött a telefonom. Amint ránéztem a kihelzőre, nem tudtam mit csináljak. Kölyök keresett. Felvegyem, ne vegyem? Ah, mégsem tarthatok egy 15 éves gyerektől, felnőtt vagyok az isten szerelmére! Ezen az elhatározáson vettem fel a telefont.
- Hallo? – szóltam bele mit sem sejtve.
- Neked elment az eszed? – kérdezte dühtől elfúló hangon.
- Nocsak, rögtön a közepébe? Semmi, hogy vagy, mizu veled? Hova tetted a jó modorod? – kérdeztem fesztelenül csevegve. Úgy gondoltam, ha húzom az agyát az nekem csak még jobb.
- Sam, kérlek, ne idegesíts te is. Elég az, hogy Daisy nem foglalkozik velem, a nagybátyám egy igazi seggfej, nincsenek barátaim, te is kezded? Körülöttem mindenki megbolondult?
- Sajnálom Töki, nem tehetek semmit.
- Mi ez a nemtörődöm stílus? Mi lett veled?
- Semmi.
- Ne hazudj!
- Akkor helyesbítek: Neked, semmi közöd hozzá!
- Óóó, tehát így állunk? Összeveszel mindenkivel, aki kicsit is számít neked?
- Nem, pusztán őszinte vagyok.
- Nem értem miért bújsz el újra. Miért vetted fel a jégkirálynő szerepet… újra.
- Ez nem így van. Te nem ismersz engem.
- Hazudsz. Ismerlek. Te nem ismered magad. Azt hiszed, ezzel mindenkinek jót teszel, beleértve magadat is, de nem veszed észre, hogy nincs semmi értelme. Valld csak be te is.
- Nekem ne szóljon bele az életembe egy gyerek!
- Akkor viselkedj felnőttként és ne bujdoss el holmi rideg stílus mögé! Perpillanat sokkal felnőttebbnek érzem magam nálad Samantha!
- Nem vagyok hajlandó tovább ezt hallgatni – mondtam unott hangon és szétkapcsoltam. Merengve néztem a telefonomra és sóhajtottam egy mélyet.

Igaza van.

Fájt bevallani, de igaza van. Csak Travis elé kellett volna állnom, elmagyarázni neki a dolgokat és tovább lépni.

Nem. Nem.

Nem tehetem ezt. Tanulnom kell a hibáimból. Nem eshet meg még egyszer az, ami anno…


Boldog voltam. Boldog és elégedett. Soha nem éreztem magam ennél kiegyensúlyozottabbnak. Még az sem tört le, hogy a Nap fényes sugara kiégette a retinámat. Erre ébredtem. A hatalmas napsütésre. Mégsem érdekelt. Nem, mert Ő itt volt mellettem. Édesen szuszogott, karja a derekamon pihent. Vagyis…
Oldalra néztem és hűlt helyét találtam. Nem volt sehol. Az, hogy karol, csak beképzeltem volna? Lehetséges. A boldogságom egy szempillantás alatt tűnt el, felugrottam az ágyból, felkaptam a köntösömet és kirohantam a nappaliba. Egy cetlit kerestem, vagy bármi más árulkodó nyomot, amit maga után hagyhatott. De semmit sem találtam. Kétségbeestem, bepánikoltam. Hol lehet? Hová tűnt? Miért ment el?
A tudatalattim olyasfajta válaszokat adott, hogy: nyugodj meg, nem történt semmi, bizton elment kávéért és reggeliért, nincs miért aggódnom.
Viszont volt. Ő nem tért vissza, se az nap, se másnap, se azután.
Teljesen magamba zuhantam és nem értettem miért. Miért csinálta ezt? Lerogytam az egyik székre és bámultam a bejárati ajtót, abban reménykedve, hogy mindjárt betoppan. Nem érzékeltem az időt, nem tudtam mennyi ideje ülök ott, meztelenül, egy köntösben, de végül feladtam és utat engedtem a könnyeimnek. Szomorú voltam és csalódott. Megalázottnak, megszégyeníttetnek éreztem magam. Belül ráordítottam magamra: Töröld le a könnyeid! Állj fel! Ne törj össze!
De nem tudtam teljesíteni ezeket a felszólításokat. Körül ölelt a bánat, én pedig könnyedén zuhantam kitárt karjaiba.

Nem voltam képes felidézni az este történéseit csak egyet kérdezgettem magamtól: Hogy lehettem annyira hülye, hogy belementem az egészbe? Miért mentem el vele inni egyet? Miért kezdett ki velem?
Igazság szerint ez három kérdés, de mindegy. Nem tudom meddig sírtam. Pár percig, órákig, napokig, egy hétig…
Eathen keresett. Először csak telefonon hívott, de nem vettem fel, egy hívására, üzenetére sem válaszoltam. Aztán az aggodalomtól – gondolom én – eljött hozzám. Kopogott, dörömbölt, kiabált, hogy engedjem be. Aztán egyszer csak bent volt. Nem zártam kulcsra az ajtót. Szembesült a látványommal, a könnyáztatta arcommal, és megviselt testemmel és szinte azonnal karjaiba vett. Nem kérdezett semmit, csak megnyugtató szavakat duruzsolt a fülembe, olyasmiket, hogy nem lesz semmi baj, ne aggódjak és nyugodjak meg. Köntösöstől berakott a kádba és folyatni kezdte a vizet. Mintha álomból ébredtem volna fel, úgy rezzentem össze. Eathenre fókuszáltam, összehúztam a szemem, hogy élesedjen a látásom, és csak ekkor döbbentem rá, hogy nem fog, nem tud a könnyektől. Még mindig sírtam. Sírok.
- Eathen… - nyögtem elhaló hangon.
- Mi az édesem? – felém fordult, megnyugtató mosollyal az arcán és végigsimított az arcomon.
- Mi… milyen nap van? – kérdeztem rekedten, elhaló hangon.
- Péntek van. Délután. Miért?
- Áh. Semmi – akkor csak tegnap történt…
- Mi történt veled? Miért sírsz? – letörölte a könnyeket az arcomról. Leült a földre a kád mellé, elzárta a csapot először is, majd a karomat simogatta. Én pedig még mindig egyenes magam elé meredtem.
- Én – ennél többet nem tudtam mondani. Akartam, el akartam neki mondani mennyire fáj a szívem, mégsem tudtam. Bennrekedtek a szavak, és nem tudtam ez ellen tenni. – Ma este lépünk fel? – kérdeztem hirtelen.
- Igen. De lemondhatjuk, ha úgy érzed…
- Nem. Nem! Nem! – tiltakoztam hevesen. – Jól vagyok, nincs semmi bajom.
- Biztos? – kérdezte kétkedő tekintettel.
- Persze – egy aprót bólintottam, majd felé fordultam. – Eathen, köszönöm. Tényleg.
- Nincs mit, drága – elmosolyodott, felállt megcsókolta a homlokomat és egyedül hagyott.
Annyira vártam az estét, hogy elmondani nem tudom. Találkozni akartam vele, beszélni szerettem volna vele. Nem feltétlenül a tegnap történtekről, bármiről. Hallani akartam a hangját. Egyszerűen látni akartam őt. Egyszerűen szeretem és kell nekem. – mondtam magamban.
Gyorsan megfürödtem, majd kimentem. Eathen rendet rakott nagyjából, amiért hálás voltam neki és hagyott egy cetlit, hogy elment reggeliért nekem, habár már elmúlt délután 4 is.
Amikor visszaért, együtt megebédeltünk, mondta, hogy úgy öltözzek, hogy megyünk a „koncertre”. Felvettem egy fekete nadrágot, fekete passzos, vékony felsővel és csizmával. A Nap már korántsem sütött annyira, sőt, elég hűvösre fordult az idő, a fák lombjait tépte a szél, ahogy láttam kinézve az ablakomon. Épp ezért felvettem a piros kabátomat is és útra kész voltam.
- Törölköző van a hajadon drágám – nevetett fel Eathen amitől nekem is mosolyognom kellett.
Sóhajtva tekertem le a törölközőt a fejemről, dobtam a radiátorra és vettem le a kabátomat. A fürdőszobába mentem, megfésülködtem és megszárítottam a hosszú hajamat. Pár perc múlva újra indulásra kézen voltam. Ezúttal el is indultunk.

Izgatott voltam. Brad miatt, a fellépés miatt, minden miatt. Kemény egy órát autókáztunk, mire odaértünk a helyszínre, szinte kirobbantam a kocsiból. Eathen felnevetett, nem tudta miért viselkedem ennyire ellentmondásosan. Mikor rám talált épp a halálomra vártam, most meg ugrálok, mint egy tinédzser. Hátra mentünk az öltözőbe, ledobtam magamról a felesleges ruhákat és máris körbejárt a tekintetem Bradet keresve. Az egyik sarokban találtam meg, a gitárját hangolta. Épp felemelte a fejét, találkozott a tekintetünk. Szélesen rámosolyogtam és intettem neki, de ő csak nézett, majd elfordította a fejét. Amikor értetlenül oda akartam hozzá menni, az egyik asszisztens jött oda, hogy a fellépésről kérdezősködjön, mikor milyen lámpát használjanak stb., úgyhogy ez egy időre lefoglalt.
Az este folyamán akárhányszor célirányosan Brad felé fordultam, valami mindig közbejött neki. Az asszisztens csaj után én szabad volt, de ő mintha került volna engem. Ez nagyon frusztrált, nem tudtam hova tenni, csak magamban morogtam. Végül eljött az este fél 7 és szóltak, hogy menjünk a színpad elé. Nem lesz egy nagy koncert, mindössze egy órás lesz, utánunk lesznek az igazán jók, de nekünk már ez is sokat jelentett. A lényeg, hogy egészen a koncert utánig várnom kell arra, hogy beszélhessek Braddel. Ez kicsit kiakasztott. Nem értettem, hogy miért kerül engem, mindenképpen meg akartam ezt vele beszélni. Na meg a tegnap este történteket is.

Amikor felléptem a színpadra, kezemben a mikrofonnal mindent elfelejtettem. Küldtem egy magabiztos pillantást a többieknek, akik egy aprót biccentettek, hogy mehet. Majd ránéztem a tömegre. Épphogy megtöltötték a termet, de örültem. Még nem szerepeltünk teltház előtt. Nagyon izgatott voltam. Beraktam a mikrofonomat az állványba, majd drámaian felnéztem. Elvigyorodtam és köszöntöttem a tömeget.
- Sziasztok. Ez itt a Train. Remélem, élvezni fogjátok – a kicsit hűvös hangnem mindig bejött. Miután önelégülten elmosolyodtam kicsit hátraléptem. Ez volt a jelzés a többieknek, hogy csapjanak a húrok közé. Szó szerint.
Aztán elkezdődött az őrület. Imádtam. Imádtam ezt az érzést. A testem tele volt adrenalinnal, úgy éreztem képes lennék lefutni a maratont, és ezt egészen a koncert végéig éreztem. Már ezért megérte minden.

A koncert végeztével visszaindultunk az öltözőbe. A visszaúton bevártam Bradet, és vele mentem vissza. A többiek lehagytak minket
- Szia – köszöntem halkan, mosolyogva.
- Szia – válaszolta.
- Hmm. Én… nem is tudom, mit mondjak – hirtelen zavarba jöttem és nem tudtam mit csináljak.
- Csak fura. Úgy érzem, kerülsz engem.
- Nem kerüllek Sam – kötötte ki gyorsan, félbeszakítva engem.
- Oké. Ezt jó tudni – kisebb csend állt be kettőnk közé, feszengtem, kínos volt. Hogy hozzam fel az estét? Csak úgy egyszerűen? Hát…
- Öhm… miért mentél el reggel? Miért nem ébresztettél fel?
- Mi van? – nézett rám értetlenül.
- Hát… hát. Felkelthettél volna, hogy menned kell, vagy valami – ez egyre rosszabb lesz. Mindjárt felrobban a fejem.
- Még mindig nem értem miről beszélsz – nézett rám unott arckifejezéssel. Megdöbbentem. Nyilván ő is észrevettem, mert vállat vont.
- Akkor kimondom kerek perec. Mindegy már. Azt hittem az, hogy tegnap este mi ketten lefeküdtünk, lett volna benned annyi mersz, hogy reggel felkeltesz és úgy mész el. Nem kisunnyogsz – éreztem, hogy a zavarom alábbhagy, helyette dühös leszek és válaszokra éhes. – Mondd el miért tetted?! – a hevességem cseppet sem hatotta meg. Még csak meg sem rezdült, bár amikor említettem, hogy lefeküdtünk egymással a szeme mintha vészjóslóan csillant volna meg.
- Nem tudom mi történt veled. Én tegnap este a próba után hazamentem, majd felhívtam Adrient és kibékültünk. Fogalmam sincs, miről beszélsz. Én legalábbis nem emlékszem ilyesmire, főleg nem arra, hogy lefeküdtem volna veled. Ne haragudj, de ez abszurd. Te vagy az egyik legjobb barátom, nem kockáztatnám ezt meg azzal, hogy lefekszem veled – amint ezeket elmondta, még mindig rezzenéstelen ábrázattal magamra hagyott. A döbbenet teljesen kiült az arcomra, majdnem elhittem azokat a szavakat, amiket mondott annyira hiteles volt. Az első, ami eszembe jutott, hogy már annyira szeretem, hogy hallucináltam az egészet most meg csak beégettem magam. De nem… ilyeneket, ilyet az ember nem hallucinál. Nem. Ezt nem. Nem veszem be ezt a maszlagot, amit mondott. Nem gondolhatta komolyan… az a rideg tekintet. Ez a hűvös, könyörtelen hangsúly… mi történt? Mi történhetett Braddel? Ő nem szokott ilyen lenni… nem és nem. Nem!!!
Lecsúsztam a fal tövébe és sírva fakadtam.


Felocsúdtam a kábulatból a csengőszóra, a kávét is magamra borítottam, amit merengés közben kortyolgattam. Tehát. Azért legyek kedves, meg aranyos, hogy ilyenek történhessenek velem? Na, azt már nem. Mindeközben az ajtóhoz mentem és kinyitottam. Sötét pillantásokat lövelltem felé.
- Minek csengettél, te fogyatékos?
- Mert együtt mentünk, és a te kártyáddal zártuk be a lakást, az enyém meg a szobámban van. Emellett meg sem lepődöm a kedves fogadtatáson.
- Bocs. Ez nem az én napom – sóhajtottam és beengedtem Eatet.
- Hívott Travis.
- Leszarom – közöltem. – Sosem tetszett igazán…
- Azt mondtad boldog vagy vele – nézett rám én pedig vállat vontam.
- Hm. Tévedtem. Elvakított a kedvessége. Még mindig van bennem egy olyan érzés, hogy nem teljesen hetero.
- Őrült vagy. Rosszabb vagy, mint két éve – mondta fejcsóválva és elment a fürdőbe. Ez szíven ütött. Két éve feküdtem le Braddel, törtem össze, majd cserélődtem ki, és lettem olyan amilyen.
- Ezt vond vissza! – kiabáltam dühösen.
- Nyugodj már meg! Vicceltem.
- Kurva vicces volt, mondhatom. Amúgy se viccelődj velem ilyenekkel. Ismersz.
- Óh, ezt ma már másodszor kapom meg. Mondd csak, te ismersz engem? – lépett ki a fürdőből és közelített felém.
- Ez miféle hülye kérdés? Hogyne ismernélek.
- Igen? Tényleg azt hiszed, ismersz engem? El kell, keserítselek. Járj nyitott szemmel a világban, légy kevésbé önző, na és akkor majd megismersz engem.
- Most mi van veled? Egy rossz szót nem szóltam. Mégis mi volt ez a duma? Nyitott szemmel járok, és ennél önzetlenebb nem is lehetnék! Mire akarsz kilyukadni?
- Sam, hányszor segítettem már rajtad?
- Most szemrehányást teszel nekem? – kikerekedett szemekkel néztam rá.
- Nem! Dehogy! Jesszusom, próbállak rávezetni arra, hogy hányszor segítettem rajtad, kihúztalak mindenféle gödörből, én, ismerlek, téged nem kell rá emlékeztetned. Próbállak rávezetni arra, hogy amit teszel, nem helyes. Az, hogy kizársz az életedből mindenkit, nem önzetlenség, hanem önzőség és nem megoldás. Gondolj csak vissza két évvel ezelőttre. Úgy jó volt? Jó volt egyedül élni? Csodálkozom, hogy engem miért nem taszítottál el magadtól? És most miért gondolod megint azt, hogy ez a megoldás mindenre?
- Ezt te nem értheted!
- Akkor próbáld megértetni velem!
- Nem akarom.
- Nem, ne törj össze. Vállald fel és mondd el. Másként nem segíthetek!
- Csak hagyj békén.
- Na, ez - az, amit nem fogok tenni. Esküszöm, nem engedem, hogy este elmenj Nick kávézójába és így énekelj. Sam. Jó volt úgy? Jó ez így?
- Jó! Igen, jó.
- Miért? – kérdezte halkan. Remegve sóhajtottam fel és ültem le a kanapéra. Ebből a vitából egyértelműen vesztesen kerültem ki. Nem akartam elmondani az igazságot Eathennek, hiszen ezzel bizonyítottam volna azt, amit mondott, hogy mennyire önző vagyok. Mégis amikor kinyitottam a számat, valamiért az igazságot mondtam.
- Nem bánthatnak. Így nem tudnak. Az, ami két éve történt… nem akarom újra átélni, azért mert hibázok és közel engedek magamhoz másokat.
Miután ezeket elmondtam, úgy éreztem megkönnyebbültem. A lelkem egy része felszabadult és fellélegezhetett. Jólesett Eathennek elmondani ezeket, mégsem voltam tőle boldog. Nem lehetettem az. Sosem tudtam felhőtlenül boldog lenni. Nem válaszolt nekem, én pedig nem is vártam választ. Erre igazából nem is lehetett mit mondani. A saját érdekeimet néztem. Valójában nem akartam senkinek sem rosszat, de ha úgy gondolják, hogy egy hisztis, idegbeteg, hűvös, elviselhetetlen nőszemély vagyok akkor nem fognak velem foglalkozni és nem fognak megbántani sem. Rettentő gyáva húzás a részemről, de még nem ismertek minden egyes morzsát a múltamból. Ha majd egyszer betekintést nyertek a többi részbe is, meg fogjátok érteni, miért választom én mindig a könnyebbik utat.
- Rettentő buta lány vagy – közölte végül Eathen, leült mellém, magához húzott és szorosan megölelt. Felsóhajtott és megcsókolta a fejemet. – Én itt vagyok neked – suttogta és lassan ringatni kezdett. Vettem egy levegőt, mint mikor a fuldoklót a felszínre viszik, és néma zokogásba kezdtem. Erősen kapaszkodtam belé, nem akartam, hogy elengedjen. Nem akartam, hogy lássa a könnyeimet és a bűntudatot a szemeimben. Csak egyet tudtam ismételgetni.
- Fáj. Fáj és megbántam.
- Tudom. Elhiszem édesem.