18. rész - Sam

Hiii!

Hajnali 1:12 van, most fejeztem be a részt, hát nem tökjófej vagyok?
Csak azért írok ilyenkor, mert nem megyek suliba. Bibibííí. : P

Öm, mit is mondhatnék... ja persze. Tekintsétek úgy, hogy ez a 18. rész egy negyede. De komolyan. Csak valahogy elveszett az ihlet a folytatáshoz, amit megkell még keresnem, meg úgy gondoltam ez valahogy egy egészet alkot így feltettem.
Konkrétan ha végérvényesen befejezem a 18. részt, onnantól kezdve lesznek gázok, mert nem tudom, hogyan tovább : DD Szóval kérem szépen a múzsámat, Esztikét, hogy sűrűbben lépdessen fel fészbúúkra vagy msnre. Értette kedves hölgyem? Na.
Egyébként hogy tetszik az új fejléc? Jó, mi? Nekem tetszik, bár Sam uccsó képe kicsit gagyi, de sebaj. Záróakkordként egy favicc amolyan "apa mondta az vicces volt én meg röhögtem mint a hülyegyerek dolog."
Hogy hívják a japán tűzoltót?
(képzeljetek ide hatásszünetet)
Naaa? Telefonon!
Hahahahaha. Most büszke vagyok. : d
na csumi. ^^
csók. :)



Még nem öltött teljes képet a fejemben lévő emléksorozat, próbáltam elnyomni amennyire csak lehet, bár nem tudtam úgy összpontosítani, mint ahogy szoktam hasonló esetekben. Most lefoglalt Travis, aki különös módon nem vette észre lassuló mozdulataimat, tartózkodóbb viselkedésemet. Cseppet sem viszonoztam a csókját olyan intenzitánssal mint amilyennek nekiindultunk. Valahogy mégsem állítottam őt le, az a szép az egészben, hogy fogalmam sincs miért nem parancsoltam álljt neki. Hiszen tudtam, tudom, tisztában voltam azzal, hogy mi fog történni.
Hogy véletlenül se legyen téves az elméletem, Travis is a tudtomra adta szándékát. Éreztetni kezdte, hogy a csóknál nem fogunk leállni. Próbáltam valamivel megmagyarázni a beleegyezésemet. Talán a részegség? Vagy tényleg ennyire szerettem volna felejthetetlenné tenni a 21. születésnapját? Vagy csak szimplán a hülyeség szülte ezt a helyzetet?! Nem tudom. Felesleges ezen elmélkednem, amikor a barátom szorosabban kezdett ölelni, magához szorított és úgy csókolt tovább, szenvedélyesen, szakadatlanul. A mellkasa az enyémhez préselődött, már-már kényelmetlen volt az ülő pozíció, de mindet feledtette velem az, amikor megéreztem szívének heves dobbanásait. Oltári tempóban dübörgött a szíve, és ettől keserédes mosoly futott át az ajkaimon. Megmosolyogtatott, hogy ennyire izgtott, de keserű volt számomra mert önmagamra emlékeztetett.

Ugyanakkor szégyellni is kezdtem magam. Mert az eddig elnyomott emlékkép kezdett feltörni a fejemben, és akaratlanul kezdtem el Braddal összehasonlítani Travist. Akkor tudtam, hogy véglegesen elvesztem amikor Travie a mellemhez ért és ez elindított egyfajta lavinát az agyamban. Először csak összehasonlítottam, majd emlékezni kezdtem. Bármennyire is próbáltam elkerülni ezt az egészet.

Arra a megállapításra jutottam, hogy semmiben sem hasonlítanak. Talán, csak hogy mindketten kedvesek, vagyis Brad ugye már csak volt...
Még az is az eszembe ötlött, hogy persze nem dobogott a szívem, mint akkor, Travis csókjai megráztak, mert kért ember feltudja egymást tölteni elektromossággal, de nem éreztem úgy, mintha konektorba nyúltam volna... Ellenben Bradnél. Mégis volt az a kísérteties hasonlóság, nem a csókok közt, nem az érzéseimben - csak a fejemben.


Csodás csütörtöki nap volt, épp próbáltunk, és természetesen miattam és a záróizmom miatt szünetet kellett tartanunk. Egy fontos fellépésre készültünk, amit Eathen szervezett le. Nagyon hálásak vagyunk neki, amiért cipeli a vállán a banda okozta nyomást. Mi csak zenélni jövünk, abszolút ő a banda feje, a vezér, az alfahím, az isten. Igen. Köszi Eat.
Szóval, nem tudom mi történt addig amíg én szükségleteimet végeztem el, de amikor mosolyogva visszatértem, Brad és a barátnője Adrien olyan szenvedélyesen veszekedtek, hogy ilyet még soha nem láttam. Azért használom ezt a jelzőt, mert ahogy ordítoztak zengett az egész terem, hevesen gesztikuláltak és mindkettejük szemében ott lángolt a düh. Adrien spanyol származású volt, és tudtuk, hogyha ő az anyanyelvén ordítozik akkor igen csak komoly problémáról lehet szó. Lényegében neki köszönhetem a spanyol tudásomat, így minden egyes szót értettem amit Bradről mondott. Kivettem valami harmadik személyt, rengeteg káromkodást, ócsárolást, majd Adrien se szó se beszéd hátat fordított és eltűnt a szemünk elől olyan gyorsan és hirtelen mint ahogyan érkezett. Síri csend követte a veszekedést.

Mind utáljuk, ha a magánéletünkről vagy szerelmi életünkről kell nyilatkozni, ne adj isten faggat valaki, legyen az barát vagy nem barát, így szépen elfordultunk Bradtől, tenni-venni kezdtünk és annyiban hagytuk a dolgokat. Ha akar valamit mondani akkor majd megteszi. Bármennyire is furdalt a kíváncsiság nem kérdeztem rá mégis mi vagy ki váltotta ki a veszekedést.

A próbát végül kisebb-nagyobb nehézségek árán befejeztük, aztán a többiek gyorsan leléptek "randi, munka, otthon várnak" okok miatt. A szemetek.
Így ketten maradtunk Braddal, hogy mindent visszarakjunk a helyére. Szótlanul csináltunk rendet, majd amikor végeztünk egy bíztató mosollyal akartam búcsúzni, de a tekintete megtorpanásra késztetett. Rövidesen meg is szólalt.
- Nem iszunk meg valamit? - kérdezte halk, hívogató hangon.
- Alkoholra gondolsz? - kérdeztem vissza rezzenéstelen arccal.
- Tudod... nincs hangulatom a magányhoz. Gondoltam jobb nem egyedül berúgni.
- Nem tudok dajkálást vállalni, ugyanis nem állítom, hogy én józan maradok. Pocsék hetem volt, már csak a fellépést várom.
- Ez mégjobb ötlet, mint enyém - válaszolta nyugodtnak palástolt hangon mégis kihallottam mögüle a szomorúságot. Vállat rántottam és intettem a fejemmel, hogy induljunk.
Kint leintettünk egy taxit, mely elszállított minket a város szívébe, egy nagyon ötletes és eredeti New York Pub nevű bárba. Nem mentünk semmi flnacos helyre, mert nem is engedte meg a pénztárcánk az effajta luxust, másrészt nem is volt az a stílusunk. Nekünk megtette ez az egyszerű kis bárocska is. Hangulatos zene szólt, leültünk a pulthoz és rendelni kezdtük az italokat. Tapasztalt ember lévén, elővigyázatosságból felfirkantottam egy cetlire a lakhelyem címét és tettem félre pénzt taxira.

Addig ittunk amíg már kettőig sem láttunk tisztán, az üres pohár látványa nevető-, és sírógörcsöt váltott ki belőlünk, és egymás vállára dőlve dűlöngéltünk a lassú zenére.
- Szeretlek Samantha - lehelete a fülembe az alkoholtól aléltan. Hangosan felnevettem, majd egy csókot nyomtam a nyakára.
- Énis szeretlek Brad - feleltem rekedtes hangon.
Cseppet sem voltam annyira részeg, mint amilyennek látszottam. De komolyan. Valamennyire még tudtam gondolkodni. Megállapítottam, hogy bár ő is komolyan gondolja, csak nem úgy ahogyan én. És ez fájdalommal töltött el.
- Tényleg szeretlek. Te vagy a legeslegjobb női barátom - mondta érzelgős hangon. Ha valaki eddig nem volt biztos a tényben, hogy részeg, most az száz százalékosan megbizonyosodhatott róla, ugyanis egy fiatal, jóképű, magabiztos kicsit hiú férfias férfi csak akkor mond ilyeneket. Már énis megszoktam az ilyesfajta megnyilvánulásait, csak hát ez amolyan tőr volt a szívembe, jó sokszor megforgatva. Ilyenkor úgy éreztem, bármit megtettem volna, ha érzem, hogy kicsit is komolyan gondolja a szavait. Másként komolyan, úgy ahogyan én.
- Nálad aludhatok?
- Persze, édesem. Persze - megsimogattam a hátát, és intettem a csaposnak, hogy hívjon nekünk egy taxit. Próbáltam beazonosítani az időt a telefonom kijelzőjén, de nem láttam tisztán, így hagytam az egészet a francba.

A kocsiban miközben még mindig ontotta magából a szavakat, a vállamnak dőlt és kényelembe helyezte magát.
- Szomorú vagyok.
- Csak részeg - simogattam a haját nyugtatás céljából. Tudtam, hogy imádja.
- De én tényleg szomorú vagyok!
- Tudom drágám.
- Én szeretem Adrient - jelentette ki halkan.
- Ezt is tudom - sóhajtottam egy mélyet.
- De téged is. Olyan gyönyörű vagy. Annyira kedvellek! - simított végig az arcomon csillogó szemekkel. Egy pillanatra megállt bennem az ütő.
- Énis kedvellek - úgy éreztem mindjárt megfulladok a légszomjtól, ezért vettem egy újabb mély levegőt.
- Még sosem figyeltem meg mennyire szép vagy.
- Brad a szokottnál is hülyébb vagy - annyira zavarban éreztem magam, el is pirultam. Teljesen megbolondított. Egy kis időre csend telepedett közénk, már épp kezdtem megnyugodni, hogy abbahagyja az egész "hogyan zavarjuk össze méginkább Samet?" akciót. De tévednem kellett.
- Szeretkezel ma este velem? - kérdezte halkan, miközben megszorította az egyik kezemet. Lassan fordítottam felé a fejemet, döbbenten meredtem bele a szép barna szemekbe, és hirtelen köpni-nyelni nem tudtam.
- Te...tessék? - kérdeztem frappánsan.
- Le akarok veled feküdni - mondta félig lehunyt pillákkal. - Még ma este - tette hozzá. Hebegtem mint egy rakás szerencsétlenség, majd megráztam a fejem és idegesen válaszoltam.
- Eldugulnál?? Kérlek! Köszönöm. Ennyi marhaságot még soha életedben nem hordtál össze! Részeg vagy az istenért! És énsem vagyok sokkal jobb állapotban nálad! Ja de, bocs! Maradt még némi józan gondolkodásom! - szinte kiabáltam vele. A szavaimnak a fele se volt igaz olyan értelemben, hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna, hogy oké rendben, én benne vagyok. Így inkább azt mutattam mennyire megsértett ezzel a mondatával.
- Nemár Samantha. Nem lehetsz ilyen kegyetlen. Szükségem van rád! Kérlek, légyszi!
Nézett, mégsem éreztem, hogy teljesen rám koncentrál. Nem is nagyon érdekelte a válaszom. Amint kimondta ezeket a szavakat, az arcával már csak pár centire volt az enyémtől. Könnyű szerrel hidalta át a távolságot kettőnk között, lehunyta a szemeit és erőszakosan megcsókolt. Hiába tudtam miért teszi azt amit tesz, mik lesznek a következmények, nem kellett sokat hadakoznia velem, bolondul hittem, hogy ez még változhat és viszonozhatja az érzéseimet, így én viszonoztam a csókját.
- Iszonyú ütemben dobog a szíved - szakította meg a csókot emiatt a mondat miatt. A kezét ráhelyezte a szívemre és mosolyogva megcsóválta a fejét. Én éppenséggel a csók hatása alatt voltam, megszólalni nem tudtam így csak zavartan vállat rántottam, keserűen elmosolyodtam és hagytam, hogy újra megcsókoljon.