17. rész - Sam

Sziasztok!
Nem fogjátok elhinni, de megjöttem a 17. résszel. Két nap két rész, azért jó vagyok, nem? : D

Ez amolyan bevezető rész, szóval nem is valami hosszú, de felakartam tenni, nem akarok délutánig várni, ugyansi 1:26 van és fogalmam sincs hogy fogok visszaállni emberi módba. Mármint... Reggel 5:45-ös kelés hétfőtől.. hojjoj. Két verset kell tudnom, hétfőre de csak egyet tudok. Gáz nem? :| Holnap megkell valahogy tanulnom. : D

Szóval rész. Remélem élvezitek majd és élvezettel írtok is pár kommentárt! :)
csók.



Joggal mondhatom, hogy a szavak embere vagyok. Joggal.
Van egy védőmechanizmusom. Ha úgy érzem, hogy idegen emberek vesznek körbe, akikben nem bízhatok akkor nem mondhatnám, hogy a kedves modomról híresülök el. New Yorkban inkább úgy ismertek, hogy a Jégkirálynő, aki ritkán beszél, de ha igen akkor általában mindenkinek megmondja a mágáét. Túl sok sérelem ért ott, nem tudtam más arcomat mutatni.
Itt viszont végre otthon érzem magam, tudom, hogy bízhatok pár emberben, hogy senki nem akar bántani, így a védőmechanizmusom szétfoszlott, általában kedves vagyok mindenkivel. Ez egy hatalmas változás számomra. Ezt csak azért hoztam fel, hogy elmondjam, itt arról vagyok híres, hogy még a képtelen helyzetekben is rengeteget beszélek. Mindigis újságírónak vagy riporternek készültem, de végül nem mentem egyetemre így maradt a zenélés.
Említettem, hogy képtelen helyzetekben sztár vagyok? Mindig tudok mondani valamit.

Most viszont, csak álltam farzsebre vágott kezekkel, zavartan toporogtam, majdhogynem megizzadtam pár szóért. Mégsem mondtam semmit. Én akartam... csak amikor megéreztem az akarást, rögtön fel is adtam azt hiszem. Így egészen addig vártam amíg Travis meg nem fordult és megrökönyödött tekitettel nem nézett rám. Pár percig szótlanul meredtünk egymásra, én harapdáltam az alsóajkam és esdeklő tekintettel néztem rá. Majd végre kinyögtem valamit:
- Kérlek... - az egyik kezemmel hátrafésültem a hajam és sűrűn pislogtam felé. Annyira lehetetlen helyzetbe hoztam magamat, hogy a sírás fojtogatta a torkomat.
- Ne most - emelte fel a kezét és elment mellettem. - Csak hagyj békén! - tette hozzá még a lépcső aljánál. Ez a mondat térített észhez és sietősre fogva a lépteimet, követni kezdtem.
- Kérlek Travis! Hallgass végig! - megakartam fogni a vállát, de még gyorsabb tempóra váltott így nem értem el. - Ne már, légyszíves állj meg! Beszélnünk kell.
- Nem, szerintem nem kell. Elég egyértelmű voltál kint is, felfogtam, oké? Csak menj haza és hagyj engem békén - kinyitotta az egyik ajtót és beakart menni, de nem hagytam. Megfogtam a csuklóját és kényszerítettem, hogy felém forduljon. Unott arccal nézett rám én pedig elképedve vettem egy mély lélegzetet.
- Nem hagyhatlak itt úgy, hogy tudom haragszol rám. Egyszerűen nem megy. Fájt az egómnak, hogy azt mondtad nem vagyok a barátnőd, pedig én ezt hittem - megálltam egy pillanatra és felnéztem rá, ugyanis eddig a padlót kémleltem. Sóhajtottam egy mélyet, miután láttam, hogy az arca nem változott semmit sem. - Feldúlt voltam, kicsit talán zavarodott is, aztán láttalak azzal a lánnyal táncolni és hiába mondtam Jonnak, hogy nem vagyok féltékeny... engem zavart, hogy nem velem táncolsz úgy. Aztán csak úgy megcsókolt én pedig hagytam magam. Nézd, tudom, hogy hibás vagyok meg minden, kint is szemét voltam, csak akartam, hogy tudd ezeket. Nem érzem magam biztonságban, ha nem magyarázhatom meg az olyan dolgokat mint például ez.
Idegesen tördeltem az ujjaim, majd a zsebembe süllyesztettem őket és néztem Traviere. Nem szólt egy szót sem, még csak megsem rezzent az arca így feladtam. Elhúzott szájjal bólintottam egyet, megfordultam és lementem a lépcsőn, ki a házból és hazamentem.
Travis pedig nem jött utánam.

***

A kanapén ültem és dohányoztam. Néztem ahogy elég a csikkem vége és ahogy füstölög. Ez már a 3. szál egyhuzamban.
Bebeszéltem magamnak, hogy a cigi megnyugtat, így amikor szívtam úgy éreztem rendben lesz minden, nincs miért aggódnom. A tv halkan szólt, ránéztem a képernyőre. Éjszakai híradó ment, ugyanis közeledtünk az éjfél felé. Tudósítottak bennünket egy újabb tinédzserhalálról, vagyis gyilkosságról, boltrablásról és efféle dolgokról. Feltettem a zoknis lábamat a dohányzóasztalra és azon kezdtem el gondolkodni, hol lehet Eathen. Mindegy, ő legalább jól érzi magát. Feltehetőleg. Elnyomtam a cigimet a hamustálba, felálltam és a konyhába mentem. Elővettem egy üveg bort és visszamentem a tévéhez.
Bár ezen az estén már megfogadtam egyszer, hogy nem iszok többet, úgy éreztem van még fél órám éjfélig, elég ha az ígéretem holnaptól lép érvénybe.
Kisebb nehézségek árán felbontottam az üveget és úgy pohár nélkül inni kezdtem. Nem foglalkoztam semmiféle élvezettel, ízlelgetéssel, csak úgy ittam. Egyébként utálom a bort. A legrosszabb alkohol a világon a sör után. Mert hogy azt is utálom, mégis egész este azt vedeltem most meg borozgatok magamban. De azt hallottam, az ember kiütheti magát tőle könnyedén, nekem meg erre volt most szükségem.
Nyugodt, álomtalan álomba akartam zuhanni némi nemű alkohol segítségével, mert bűntudatom volt, meg rosszkedvem és egyszeriben minden rosszra váltott.

Fél üveg bor elfogyasztása után sem éreztem még semmi bódultságot, talán egy kis bizsergést az egész testemben. Ekkor szólalt meg a csengő. A tévére pillantva beazonosítottam az időt. 0:27 volt. Ki lehet az és mit akarhat ilyenkor?
Fogtam az üveget, felálltam és siettem ajtót nyitni. A kukucskálón kilestem, nehogy valami gyilkost engedjek be a házba, de megláttam Traviet a küszöbön ácsorogni, meglepve nyitottam ajtót és néztem rá kérdő tekintettel.
- Átgondoltam a szavaidat - nézett rám komoly arccal. - Bemehetek?
- Öm. Persze - álltam arréb, hogy bejöhessen tőlem. Kilestem a folyosóra, amely kihalt volt és becsaptam az ajtót. Előhalásztam a konyhából két poharat és még egy üveg bort szükség esetére, majd követtem őt a nappaliba. Mire beértem ő már kényelembe helyezte magát, én pedig letelepedtem mellé.
- Bort? - lengettem meg előtte az üveget, miután hosszan kifújtam a levegőt.
- Miért is ne? Persze, tölts csak - töltöttem neki, ő elvette húzott belőle egy jó nagyot, énis követtem a példáját. - Azt mind egyedül ittad meg? - mutatott rá a félig üres üvegre, mire vállat vontam.
- Meglehet.
- Hát jó... nézd, sajnálom. Talán kicsit túlreagáltam tényleg.
- Komolyan? - kérdeztem döbbenten.
- Aha. Nem tudtam mit rontottam el, amiért úgy érezted valaki mással kell csókolóznod. És az a valaki személy szerint Jon volt. Úgy éreztem, ennyi volt, vele nem versenyezhetek...
- De hát miért? Azt mondta csomószor nyúltad már le a nőit...
- Samantha te nem ismerted azokat a nőket. Ők csak olyan egyszer haszálatosak voltak magányos napokra.
- Óh! Értem - húztam össze a szemöldököm. - Lehet, hogy túlreagáltad, mégsem kellett volna azt mondanom, hogy drámázol.
- Azt valóban nem. Az nagyon feldühített. Ahogy korábban mondtad, ez a dolog nekem is megfúrta az önérzetem.
- Sajnálom. De tényleg. Vonzódom Jonathanhez. Kár tagadnom is, de hiszen te ezt tudod. Tudnod kellett az elejétől... de aztán elkezdődött ez a valami kettőnk között és nem akartam szétbarmolni. Szóval. Sajnálom.
- Énis sajnálom, hogy olyan kegyetlen voltam veled a házban.
- Az inkább fura volt. Ott esdekeltem a bocsánatodért neked meg a szemed sem rebbent.
- Sokkos állapotban voltam - mosolyodott el.
- Szerintem szimplán hülye vagy - ittam ki a poharam tartalmát és töltöttem újra. Szó nélkül tettem ezt az ő poharával is. - Berúgunk? - fordultam felé.
- Jól hangzik - nevetett fel és az egyik kezével átkarolt. Megpuszita a homlokom a másik kezével pedig elvette a poharát és megkeződött az ivászat.

Amikor az óra kettőt ütött már elhomályosodott elmével fordultam Travis felé. Akkor már elég beszámíthatatlan állapotban voltunk mindketten.
Mindenen mosolyogtunk és nevettünk amit a másik mondott, mégsem tudom mikor kerzdett komolyra fordulni a szituáció.
- Tudod annyira szép vagy - mondta Travis rekedtes hangon. Már alig bírt beszélni a sok ordítozástól és nevetéstől. Énis hasonlóképpen voltam.
- Ó, köszönöm szívem. Te is nagyon helyes vagy.
- Nem tudok betelni veled. Úgy érzem szükségem van rád - amikor ezt kijelentette elhallgattam. Az arcom komorrá vált és vártam a folytatást.
- Itt az ideje, hogy megkérjelek járj velem.
- Szíves örömest - bólintottam felé, bár a tekintetem nem változott. Szerintem nem tűnt fel neki a változás. Letette a poharat az én és az ő kezéből az asztalra, közelebb csúszott hozzám és megcsókolt. Olyan igazi, elmélyülő csókot váltottunk. Kezemet az arcára simítottam, majd áttértem a tarkójára. Olyan könnyeden és lágyan csókolt. Annyira jólesett. Annak ellenére, hogy részegek voltunk, a csókot teljes intenzitással viszonoztam és élesen beleégett a memóriámba. Travis szorosan tartotta a derekamat, és nem engedett el. Bár nem is akartam, hogy elengedjen. Mégközelebb csúsztam hozzá, mindkét karommal átkaroltam a nyakát és úgy döntöttem átadom magam az élvezetnek.

Kísértetiesen hasonlított a helyzet egy régi esetre, amit mindennél jobban szerettem volna elfelejteni.