14. rész - Sam

Sziasztok!

Naa, mint látjátok megjöttem, sőt időben, mert 23:06 van. Nagyon ügyes vagyok. : D
A héten még lesz egy rész aztán már jövőhéttől ráállunk a péntek-szombat-vasárnapi frissekre. Csak így tudom megoldani, hogy legyen benne valami rendszer.
Remélem tetszik a rész... kicsit régen írtam, még nem rázódtam vissza a Sam szerepbe. Nem lett olyan, mint szokott lenni. Na, de nem mondok semmi mást.
Elalszok itt mndjárt...
Jó8 & Csók ˘˘


Nicholas nem volt képes felmenteni engem a konyhai munka alól és 3 napig rostokolhattam ott. Reménykedtem benne, hogy pénteken nem nyitunk ki Travis miatt, de ebben is csalódnom kellett.
- Délután kettőig nyitva leszünk, szóval ne örülj.
- De nemááár. 3-kor találkozom Travissel, hogy menjek haza, készüljek el aztán menjek el a találkahelyre?!
- Megoldod amilyen ügyes kislány vagy te - gyűrte meg az arcom és nyomott rá egy puszit. Puffogva léptem ki a pult mögül és csörtettem a konyha felé. Nem a legeslegjobb munka a konykán dolgozni, de elviselhető volt ugyanis a szakács gyanús egyénnek vallott és salátán és szendivcseken kívül nem igen bízott rám mást. Én pedig ennek igen csak örültem. Végülis ami nem megy nem kell erőltetni - tartja a mondás ugyebár, és milyen jó mondás is ez!

Nem is emiatt puffogok Nicnek. Hanem azért, mert itt unalmas... ha felszolgálok mindig fülembe jut valamilyen pletyke tudok Jackkel fecsegni, meg Nicholassal és sokkal izgalmasabb, mint egésznap salátához valókat szeletelni. Dehát ez van.

Megpróbáltuk úgy szervezni Travis buliját, hogy ő tényleg ne jöjjön rá. Természetesen mindenki azzal próbálta palástolni a dolgot, hogy nem beszéltek róla, én pedig ennek az ellenkezőjét tettem. Beszélgettünk róla és előjött belőlem a jeges oldalam így hamar le is zártuk a szülinapos témát. És őt sem nagyon izgatta az, hogy megint öregedett egy évvel.
Egyébként ez alatt a 3 nap alatt mindig találkoztunk. Nem randisan, hanem haverosan. Próba is volt ugyebár amin kötelezően részt vett, meg bejött a kávézóba és belesett a konyhára - bár onnan hamar kilett paterolva - meg egyszer találkoztunk a kedvenc kis boltunkban. Egyre szimpatikusabb és jobban tetszik. Egyáltalán nem nyomul, ő az a fajta férfi, aki először barátságot köt majd egy napon hirtelen rám veti magát és üsse kő legyünk együtt. Természetesen imponál, hogy figyel rám, kedves velem és mindig bókol. Bár így lenne az után is, hogy megkapott testestül, lelkestül.

Elég rossz tapasztalataim vannak fiú ügyekben, így nem tudok optimista lenni. Nekem az az elméletem, hogy: amíg a srác meg nem kapja azt, amire neki szüksége van - baráti ölelés, kebelreszorítás, kiszolgálás, csókok és szex - addig egy álom. Aztán meg egy rémálom. Direkt gyűlölteti meg magát, hogy ne ő mondja ki a vége szócskát, mert ennyi bátorság sincs benne. Így elkezdem szánni, majd lenézni és dobom.

Travis pedig eddig egy álom, és csak reménykedni tudok, hogy nem csap át az egész történet rémálommá.

Mikor elérkezett a péntek, már észrevehetően mindenki másként viselkedett. Én már éjfél után küldtem neki egy "boldogat csókollak" sms-t, és a többiek is sorjában bontakoztak ki.
Résen voltunk időjárásjelentésben is, mindegyik csatornán jóidőt jósoltak péntekre, így bátran rakta ki Jon a grilljét meg a kerti dolgait a kertbe. Ez amolyan grillpartinak induló cucc lesz, de úgy előre látom, hogy a kaja alig fogja őket érdekelni és Töki fogja a nagyját megcsinálni amilyen seggrészegre fogják magukat inni a "felnőttek".

Reggel 9 körül látogatott el hozzánk Travie a kávézóba. Repültem karjaiba, felköszöntöttem és rámeredtem nagy szemekkel.
- Naaa? Érzel változást?
- Miben?
- Hát, hogy 21 vagy és nem 20.
- Hát.. őszintén semmit.
- Tudtam, hogy hülyeség az egész. Van délutáni programod? - néztem rá felcsillanó szemekkel. Vagyis reméltem, hogy csillognak.
- Hát eddig nincs, de ahogy elnézlek biztos lesz.
- Oh milyen kis ügyes vagy. Arra gondoltam együtt eltölthetnénk a napodat. Mondjuk feljössz nálunk én meg viszek innen kaját és megebédelünk filmezünk... stb. Ilyen kis lazulós napot tarthatnánk.
- És Eathen?
- Kit érdekel? Nem, amúgy Jonnál lesz.
- Jonnál? - kérdezte meglepve. - Mintha ők nem a legjobb haverok volnának...
- Hát nekem is furcsa volt, de egy ideje mindennap együtt lógnak. Jon hanyagolja a melóját is amiért szóltam neki, dehát ő nem az a fajta akinek lehet parancsolni - rántottam vállat és bontakoztam ki az öleléséből. - Majd délután odaadom az ajándékodat.
- Olyanom is van? - kérdezte bújkáló mosollyal az arcán. Köhintettem egyet, felszegtem az állam és végigmutattam a testemen.
- Ez szerinted mi, ha számodra nem egy ajándék?! - kérdeztem fennhangon. Nicholas ekkor ért oda hozzánk és elkapta a röhögőgörcs.
- Szerintem ebben semmi vicces nincsen Nicholas.
- Ugyan már Sam, látnod kellett volna magadat! - nevetett továbbra is és megpróbált utánozni.
- Menj mááár! Nem is így csináltam! - csaptam mellkason jutalmul. - Ugye, hogy nem? Mondd meg neki Travie!
- Samnek jobban állt, neharagudj Nick te nem vagy ajándék számomra. Amolyan átok féle inkább...
- Haha. Milyen vicces kedvedben vagy. Így, hogy adjam oda neked az ajándékodat?? Haa??
- Hát simán - vállat rántott és vigyorgott miközben titokban engem lesett.
- Te sem fogsz sosem megváltozni az idő múltával sem. Balfasz maradsz örök életedre. Na nesze. Boldog születésnapot te kretén - ölelgette meg Nick Travist és tipikusan fiúsan megcsapkodták egymás hátát.
- Jólvan. Köszönöm szépen. Ilyen szép szavakkal még senki sem illetett. Nem is tudom mivel érdemeltem ki...
- Ne beszélj annyit szívem. Nézd meg mit kaptál - mondtam oldalról nem törődöm sítlusban. Elővette a kis dobozt kinyitotta és kivett belőle egy ezüst öngyújtót amibe belevolt gravírozva a neve. - Ohh köszi széépen!
- Csak mert mindig az én öngyújtómat lopod el és felejted visszaadni.
- Tényleg köszi, jóljött. Ma akartam venni egyet.
- Na látod... jólvan. Egyre többen jönnek kell a munkaerő, ha most megbocsájtasz... vagy veszel valamit, vagy elhúzol a francba! - nevetett fel és jelentőségtelejsen rám nézett, miszerint ne sokáig tötyörésszek még itt. Bólogattam és odasomfordáltam Travishez. Nekidőltem, mire ő átkarolt és felnéztem rá. Borzasztóan tetszett, hogy magasabb nálam. Eddig a palijaim mindig egymagasak voltak velem ő meg egy fejjel magasabb.
Nem nagyon szólaltunk meg, csak néztük egymás arcát vagy a másik háta mögé pillantgattunk. Nem volt erősségem a másik szemének fürkészése, mert zavarbajöttem.
Komolyan lányosan zavarba jöttem és nevetni kezdtem, meg össze-vissza beszéltem olyankor. Így általában kerülöm az emberek szemét. Én nem tudok úgy elmerülni Travis zöld szemeiben, mint ahogy a könyvek, regények írják le. Én nem látom a lelkét tükröződni a szemében, nem tudok kiolvasni belőle érzelmeket, csak olyanokat amik segítik arcának mimikáját. De már jópárszor észrevettem, úgy ahogyan most is, milyen szép színű a szeme. Ritkán látok ilyen élénk, ragyogó zöldet. Azt a smaragd zöld félét. Nekem pedig az a kedvenc színem. Elgyengült pillanatomban... nem is, inkább tudattalan állapotomban megesik, hogy kimondom azt, amit éppen gondolok, ekkor is így történt.
- Annyira szép szemeid vannak - suttogtam és néztem fel rá újra. Szélesen elmosolyodott válaszul és végigsimított a frufrumon, odébb akarta lökdösni több-kevesebb sikerrel. Újrapróbálkozott, majd egy kicsit erőteljesebben hátrasimította a frufrumat.
- Neked pedig az arcod szép. Nem kéne eltakarnod a hajaddal.
- Nem is takarom. Divatolok édes. Trendi vagyok! - mondtam érzelemmentes hangon és fapofával. Ő mégis láthatott bennem valamit megmozdulni, mert az államon végigsimított, majd egy kicsit megemelte és ráhajolt a számra.
- Ugye nem bánja őnagysága, ha átugrok pár létrát a kapcsolatunkban?! - olyan hangon búgta, hogy eszemet vesztettem. Jó, nem azt mondom, hogy vadul vert a szívem, remegett a térdem és akár el is ájulhattam volna, hanem egyszerűen vágyni kezdtem rá. Rá meg a csókjára. A kávézónak egy viszonylag eldugott helyén álldogáltunk, ahol még a madár se járt, de ha százan lettek volna körülöttünk valószínűleg akkor sem érdekelt volna. A szájának ínycsiklandó dússága és vonala, lehelletének forrósága mely a számon ütközött, kezének érintése az államon, elindított bennem egyfajta lavinát.
- Én nem bánom. Te húzod már egy csomó ideje a továbblépést - húztam meg kicsit a vállam, ugyanis többre nem voltam képes. Kezeim akaratlanul is meglendültek és derekához érvén megnyugodtak. Egy féllépésnyit közeledtem hozzá - így arcunk még közelebb került egymáshoz - és jobb kezemmel felkúsztam a vállára.
- Ja, hogy nálad nem kell sokáig óvatoskodni.
- Nem bizony. Na milesz? Megcsókolsz, vagy nem? - kérdeztem szemforgatva. Ilyenkor érezheti azt a partner, hogy valójában nem is érdekel az egész, hagyjon a francba csak csókoljon meg és intsünk egymásnak bye bye-t. De ha valaki egy kicsit is jobban szemügyre vesz és áttör az én intim-erogén-védett szférámon akkor simán rájön, hogy ez csak a látszat és valójában tényleg felgyorsult a pulzusom, enyhén izzadni kezdett a kezem, a szám kiszáradt, a várakozástól pedig már egy ép gondolatom sem maradt.
- Ne ugrass. Nálam az nem jön be - lehelte még utoljára és mielőtt valami frappánsat bírtam volna kinyögni magamból, helyette a csóktól nyögtem fel amit kaptam.
Nem életem legjobb csókja volt - majd arról a későbbiekben beszámolok - de volt annyi hatással rám, hogy rögtön többet akarjak, és ha valaki ezt eléri nálam akkor az már jó. Határozottan többet akartam ezekból a finom csókokból. Nem volt vad, durva és követelődző, mint amikhez általában hozzászoktam. Inkább volt kedves, romantikus és játékos. Ez újszerű volt számomra és emiatt tetszett annyira. Annyira, hogy a pillanat tört részéig elhittem azt, hogy egyszer az életben énis lehetnék boldog. Aztán kiráztam a fejemből ezt az eszement gondolatot.

***

Végül addig könyörögtem Nicholasnak amíg korábban el nem engedett. A szakáccsal titokban leszerveztem, hogy összedob pár hamburgert, és úgy indultam vissza a hotelbe. Mivel nem kellett lakásra spórolnom - eddig - és nem volt kedvem meg időm sétálgatni, meg buszocskázni, fogtam magam és beültem egy taxiba. Előre csikorgattam a fogamat, mert folyamatosan lestem a számlálót és a számok csak szöktek és szöktek feljebb. 15 perc alatt hazaértem, sóhajtozva fizettem ki az utat és trappoltam fel a 16. emeletre. Nem kellett előhalásznom a kártyámat valahonnan a táskám mélyéről, mert Eathen itthon volt és volt oly kegyes, hogy beengedjen.
- Nekem is hoztál? - nézett mosolyogva a szatyrokba.
- Persze. Csak nem hiszed, hogy hagyom, hogy éhenhalj?! Milyen barát lennék én akkor? - néztem rá túlzó döbbenettel, majd szélesen rávigyorgtam és nyomtam egy csókot az arcára. - Eszegess aztán húzzál el. Úgyis hamarabb akartál menni Jonhoz, nem? - kérdeztem, miközben öntöttam a bögrémbe kávét. Felmutattam, hogy kér-e mire bólogatva hümmögött.
- Hát.. aha. De szerintem olyan 7 körül, már jöhettek át - préselte ki magából a szavakat evés közben. Úgy tömte a száját, mintha még sosem evett volna hamburgert.
- Mondd te ma mit csináltál? Nem ettél? - kérdeztem és húztam egy jó nagyot a kávémból.
- Nem... egész nap apának segítettem és kávén kívül nem ettem semmit. Ja, meg egy fánkot, de azt tudod, hogy utálom. Úgy hogy farkaséhes vagyok.
- Hát mert hülye vagy. Ha szólsz apádnak, hogy enned kell, biztos nem fogja leüvölteni a hajad, hogy de nem ehetsz...
- Igazából eszemben sem volt az evés - húzogatta a vállát kisfiúsan, mire megrökönyödve rámeredtem, majd vállon csaptam és elsétáltam mellette.
- Elmegyek gyorsan zuhanyozni. Ja! Képzeld, ma Travie megcsókolt a kávéházban - jelentettem ki, amolyan mellesleg hangnemben, miközben a fehérneműs fiókomban kutakodtam. Néhány percig csend volt, nem válaszolt Eat - mert gondolom harapott emésztett, harapott emésztett és így tovább - majd amikor már a fürdőbe készültem, akkor válaszolt a konyhából.
- És boldog vagy vele?

Amikor ez a kérdés elhangzott megkellett állnom. Mindketten tudjuk, hogy ez nem az a fajta vicces boldog vagy-e kérdés. Ez az a ajta kérdés, amikor tényleg érdemes-e vele lennem és boldoggá tesz-e a gondolat, hogy vele vagyok. Szótlanul néztem magam elé, pontosabban a falat és gondolkodni kezdtem. Végül hallottam lépteinek dobbanását a padlón, vagyis elhatározta, hogy úgy hallgat végig, hogy a szemembe néz - véletlenül se tudjak így hazudni.
Egy pillanatra felnézttem és láttam, hogy megáll az ajtóban és nekitámaszkodik az ajtófélfának. Keresztbetette a kezét maga előtt és sóhajtott egyet. Komoly, rideg volt a tekintete.
Szerettem Travissel lenni. Jó volt vele lenni. Üdítő volt és frissnek éreztem magam mellette. Még a csókja is tetszett ma reggel. De nem volt rám olyan mély benyomással, hogy egész nap emiatt vigyorogjak, elmélázzak és ne tudjak dolgozni. De jólesett, és akartam még jóleső csókokat.
Mivel tudtam, hogy Eathennek képtelen lennék hazudni, mert az olyan, mintha saját magamnak hazudnék, az arcába mondtam a hideg valóságot ami körüllengett engem és úgy gondolom ez mindigis így lesz.
- Nem - válaszoltam rezzenetlen tekintettel. Az övé is az volt. - De ő boldog velem és ez nekem elég - bólintottam egy aprót, elfordultam tőle és megfogtam a fürdőszobaajtóm kilincsét és már épp beléptem volna, amikor újra megszólalt.
- Miért? Miért elég ez neked?
- Azért, mert én nem kívánhatok többet. Én ezt kapom mindig és én ebbe belenyugodtam.
- Miért nem mersz többet kérni, mint az ő boldogsága? A tiéd nem számít?
- Mert a boldogság egy nagy rakás baromság! Azért Eathen! - emeltem egy kicsivel feljebb a hangerőm. Nem kiabáltam, csak hangosabban beszéltem. - Akárhányszor éreztem azt, hogy boldog vagyok a végén csak magamnak ártottam és én szenvedtem. És te tudod ezt a legjobban. Beletörődtem abba, hogy ameddig én élek, nem lehetek igazán boldog... Egyetlen jó dolog van az életemben. Egyetlen. És az te vagy. És nekem ez elég...
- Nem értelek...
- Nem is kell. Csak maradj mellettem ameddig csak tudsz és ezzel nekem éppen annyira segítesz, mintha 5 pasi tenne engem boldoggá. Ha valamit boldogságnak lehet mondani - elgondolkodtam és bután mosolyogva vállat rántottam - akkor nekem te vagy a boldogságom... vagy valami ehhez hasonlóm - határozottan zavarbajöttem a hirtelen elővillanó érzelmektől az arcán így gyorsan magamra zártam a fürdőajtót és vetkőzni kezdtem. Bele sem mertem gondolni az elmúlt pár percbe. Nem akartam rágondolni. Egyszerűen továbbléptem és a zuhanyzásra meg a férfim bulijára kezdtem gondolni.

Egy szál törölközőben rohangáltam a szobámban a kedvenc felsőm után kutatva. Volt rajtam fehérnemű de mégsem akartam abban mászkálni, hiába voltam a saját lakosztályomban. Természetesen ekkor érezte azt Travis, hogy ideje idérnie és csengetnie.
Szemforgatva álltam az ajtóban és nyitottam azt ki.
- Szia. Bocs, nem vagyok kész, de gyere be.
- Szia... nem baj... jövök... oké - mondta egyre lejjebb vándoroló tekintettel.
- Szivem. Itt a szemem - emeltem fel a fejét, mosolyogtam rá és egy futó csókot leheltem a szájára. Vágyakozó sóhajjal lépett be, de én elfordultam tőle és a nappaliba invitáltam. - Nem most vagy itt először, helyezd magad kényelembe, én mindjárt jövök, csak felöltözök végre.
- Jólvan, menj csak. Ne legyen fél óra!
- Haha. Úgy ismersz? - kérdeztem, de nem kaptam választ. Durcázva nyitottam ki a szekrényem, majd elborzadtam, mert amilyen ruhákat beszereztem ittlétem óta minde egymás hegyén-hátán begórva volt a szekrényben. Nem láttam esélyét annak, hogy megtalálom a kedvenc darabjaimat, így kivettem egy fekete farmert meg egy fehér felsőt és kész. Ez akadt a kezem ügyébe.
Kimentem Traviehez, beugrottam mellé, elhelyezkedtem a mellkasán és együtt néztünk valami idióta akciófilmet amit betett a lejátszóba.
Nagyon nem jártam abban a világban, így nem is érdekelt az amit betett. Na nem mintha annyira szerettem volna az akciót...
Öntudatlanul körözött a vállamon, ami borzongatóan kellemes volt, egészen addig a pillanatig amíg el nem bóbiskoltam rajta fekve és többé nem éreztem semmit sem az "örök" nyugalmon kívül.