22. rész - Sam

Sziasztok!
Nagyon sokáig nem jelentkeztem. 2011-ben ez a második bejegyzésem. De most résszel jöttem.
Nem lett hosszú, nem lett túl érdekfeszítő, nem túl ihletdús... de legalább van.
Nem kaptam egetrengetően sok kommentárt, mindössze kettőt, levelet egyet sem, de a chatben láttam, hogy páran már türelmetlenkednek. És már saját magamat is idegesített a tény, hogy évezredek óta nincs friss rész.

De azért még haragszom.

Na mindegy, a fejezetben lesz egy spanyol mondat, azt majd a végén lefordítva is megtaláljátok.

csók.


Gondolhatjátok mekkora életkedvvel öltözködtem, készülődtem az esti fellépésre. Hogy mire számíthattam? Mindenre csak megértésre és kedvességre nem.

Az, amit a délután folyamán elkövettem nem vonhatott maga után más következményeket csak is azt, hogy mindenki csalódott bennem. De végül is én akartam ezt. Elértem a célomat, és ezen nem is tudok már változtatni.

Valahol a lelkem mélyén viszont örültem is ennek. Nem kell boldognak tűnnöm, megjátszanom magam, meghallgatni mindenkit miközben sírva rohannék el messzire, nagyon messzire. Ehelyett eléneklek pár számot, üres tekintettel meredek előre, majd hazajövök és bezuhanok az ágyba.

Felvettem egy fekete fűzőt, fekete cicanadrággal, magassarkú csizmával és a piros kabátommal.
Az ajtóban várakoztam Eathenre, mindig is tovább készülődött, mint én. Sosem értettem miért, hiszen a végeredmény nem volt valami lenyűgöző. Általába véve farmer póló vagy ing volt rajta a haja sem állt különlegesen, mégis órákig tudott pepecselni a fürdőszobában. Végül indulásra kész álltunk, küldött felém egy bíztató mosolyt és kiléptünk az ajtón.

Eathen csodálatos szervezőkészségének köszönhetően nem kellett villamosra vagy buszokra szállnunk, egész egyszerűen bepattantunk egy átlagos Audiba és nagy gázzal a Nick’s Caffe-ba igyekeztünk. Amikor a hotelbe költöztünk, akkor elkezdett autót keresni és szerezni, még egy hétbe se telt bele és már minden reggel ezzel furikáztattam magam a munkahelyemre.

***

- Szép hölgy és társa is megérkezett – mosolygott rám Nick és jól megszorongatott. Bevallom, teljesen megfeledkeztem róla. Az utóbbi napokban nélkülöznünk kellett a személyét, mert nem tartózkodott itthon. Ma délután szállt le a gépe, szóval semmiről semmit sem tud, ergo ő még kedves hozzám. Jólesett arra gondolni, hogy két emberem még mindig van.
- Drága, egyetlen, jóképű főnököm – dörmögtem a vállába és mosolyogva elhúzódtam. – Minek jöttél még haza? Olyan lazának éreztem magam nélküled – élcelődtem vele, amit nevetve fogadott.
- Eltudom képzelni. Mert én annyira szigorú főnök vagyok. Amennyit késel, meg poharat törsz, más már régen kidobott volna.
- Persze. De ha kidobnál, ki énekelne neked itt ilyen szépeket?
- Ez az egy szól még melletted – kacsintott rám, majd továbbállt. Felsóhajtottam és elmentem hátra, lerakni a kabátomat. Nem voltam olyan szerencsés, hogy egyedül legyek. Daisy is ott volt, aki szem és fültanúja volt a délután történéseinek. Természetesen nem hagyott elmenni szó nélkül.
- Hmm – nézett összehúzott szemekkel.
- Mi van? – kérdeztem széttárt karokkal.
- Tetszik az öltözéked. Sosem voltam elég merész, hogy ilyeneket felvegyek, de mindig nagyon tetszett – erre a válaszra egyáltalán nem számítottam. Kikerekedett szemekkel néztem rá, majd elmosolyodtam és végignéztem rajta.
- Most támadt egy olyan ötletem, hogy szívesen cserélek veled felsőt, de úgy látom, nem egyezik a méretünk – mosolyogtam, mire nevetve lenézett a melleire és meg is fogdosta őket.
- Igen azt hiszem, mellesleg téren akadnának problémáim.
- Ugyan. 15 éves koromban én is így álltam, mint te.
- Téged elnézve, ez felettébb megnyugtató – már ott tartottunk, hogy leültünk egymás mellé beszélgetni.
- Tehát felhagysz a fagyos jellemmel? – kérdezte egyszer csak, én pedig elfelejtettem levegőt venni.
- Öhm.
- Gondolhattam volna – kacagott fel. – Miért hiszik azt az idősebbek, hogy mert a korban lekörözhetnek bennünket, tiniket, még okosabbak is nálunk?
- Ezzel mire célzol?
- Arra, hogy az, amit a délután műveltél… semmi sem volt. Én is nagyon sokszor eljátszadoztam a Jégkirálynő szereppel. Nem tudom sokáig tartani. Az alaptermészetem nem engedi. Ráadásul semmit sem old meg. Nekem sosem sikerült vele megoldanom a problémáimat.
- Nekem igen – mosolyodtam el halványan, keserűen.
- Mondj egy példát – bólintott és keresztbe rakta a lábát. Már szólásra nyitottam a szám, amikor inkább becsuktam és bár nem akartam, hogy az arcom tükrözze az érzelmeimet, szomorúan néztem a szemeibe.
- Talán pár év múlva elmesélem.
- Miért nem most?
- Elégedj meg annyival, hogy nem volt habostorta jellege. De az, hogy elzárkóztam mindenki elől… nos, rengeteget segített.
- Jól van. Tereljünk. Travissel mi történt? Emlékszem, hogy Jonathan említette, te meg kissé elborultál…
- A kissé enyhe kifejezés. Travissel véget ért mindenféle kapcsolatom. Mind baráti, mind romantikus úton. Mielőtt rákérdeznél, nem fogom kifejteni.
- Elég nehéz veled beszélgetni – közölte dühös képpel, mire felnevettem.
- Mondták már páran. Na, most én faggatlak. Hogy állsz Tökivel? – a kérdésem rögtön pirulást váltott ki belőle, ami nagyon édes volt. Megmosolyogtatott. – Tehát?
- Tehát… sehogy. Barátok vagyunk.
- Tényleg nem érzel máshogy iránta? – kérdeztem.
- Én… nem tudom. Egyik percben agyon csókolnám, a másikban viszont csak barátként tekintek rá. Tiszta hülye vagyok.
- A kölyök pedig oltárira teper. Nem győz nekem panaszkodni. Jobb, ha mihamarabb döntésre jutsz, mert félő, hogy idő előtt feladja és tovább áll. Aztán meg késő bánat.
- Nagyszerű tanács – húzta el a száját.
- Na jó. Vedd le a felsőd! – álltam fel én is és elkezdtem kifűzni a fűzőm.
- Mit csinálsz Sam? – kérdezte ferde szemmel.
- Felsőt cserélünk. Mivel a tiéd szűk és amúgy is tök tetszik a háta, szexi lesz benne a dekoltázsom. Ezen meg lehet húzni és mindenki melle nagyobbnak tűnik benne. Cicanadrággal meg pláne dögös. Ebben, ha Töki meglát, rögvest rád veti magát.
- Ez most komoly? – vigyorgott ezerrel.
- Hogyne. Nem szemétkedtél velem, valamivel meg kell hálálnom. Van otthon csomó fűzőm, mióta láttam egy filmet megvesztem értük, szóval… van bőven. Hiiih. Eléneklem nektek a Lovefool-t a The Cardigans-tól, aztán ha aközben nem találtok egymásra én magam teszek az ügy érdekében valamit.
- Tényleg énekelnél egy gagyi számot miattunk?
- Mit gagyi, bolond vagy?? Évezred legjobb nyálas dala. Eléneklem én. Ajánlok is.
- Mit gondolsz, kezdeményeznem kellene? – kérdezte tőlem elbizonytalanodva. A bizonytalanság kiült az arcára, szorongatni kezdte a kezeit és beszívta az alsó ajkát. – Mi lesz, hogyha megbánom?
- Bogaram. Tökinél jobbat keresve se találnál. Ezt elhiheted nekem.
- Jól van. Vágjunk bele. Ma meghódítom Alexet – vigyorgott rám és ledobta a felsőjét.

***

Nem szólt hozzám senki. Egyetlen bandatag nem intézett felém szavakat, egyszerűen felsétáltak az emelvényre és beálltak a helyükre. Vittem magammal egy pohár tömény alkoholt és én is követtem társaimat.
Feszélyezve éreztem magam. Feszült voltam. Jonathant nem láttam sehol, pedig értékeltem, hogy délután utánam jött… valahogy megakartam neki köszönni. De ha a dolgok másik oldalát nézzük, akkor örülnöm kellene annak, hogy senki nem elegyedik velem szóba. Mégsem vagyok boldog. Bár ezt megszokhattam volna. Sosem lehetek boldog, mert valami mindig közbejön.

Elakartam térni a tervektől. Ahelyett, hogy pofázás nélkül elkezdenék énekelni – mint ahogyan eddig – a mikrofont beállítottam a magasságomhoz és szólásra nyitottam a számat. Mondanom kellett valamit. Valamit, ami kifejezi az érzelmeimet.

Ezért spanyolul szólaltam meg, rettentő halkan. Amennyire csak tudtam.
- Todas las noches pensando: „Porque esto me pasa a mi? Porque todos los momentos han de ser tan duros?” Lo sentimos * – úgy éreztem megkönnyebbülhetek. Nem tudom, mennyien beszélik a bárban a nyelvet, mennyien értették meg azt, amit mondtam, de tetszett, hogy lehetek titokzatos és mondhatok olyanokat, amit remélem nem sokan értettek. Sóhajtottam egy mélyet, lehunytam a szemeimet és visszafojtottam a könnyeket, amik feltörni készültek. Erős vagyok.

Énekelni kezdtem. És kizártam a külvilágot.



* Minden éjjel azon gondolkodom: "Miért történik ez velem? Miért kell minden percnek ilyen nehéznek lennie?" Sajnálom.